Útleírás jellegű iromány, 18 éven aluliak is olvashatják, szülői felügyelet nélkül

(Arad- Bukarest- Konstanca- Mangalia- Várna- Malko Tarnovo- Kesan- Canakkale- Izmir- Kusadasi //Pamucak//- Marmaris- Fethiye //Ölüdeniz//- Antalya //Göynük//- Göreme-Konya- Beysehir- Erdek //Düzler//- Ipsala- Thassos //Pefkari//- Kavala- Kulata- Szofia-Vidin- Negotin- Turnu Severin- Temesvár- Arad)

k é z i r a t!

A résztvevők közül lejegyezte: Lala

(az eredeti kézirattal megegyező példányok számozottak és névre szólóan dedikáltak)

Előzmények :

A 2003. évi családi nyaralás, miként az utóbbi években az megszokottá vált, kempingezéssel telt el. Azzal az eltéréssel, hogy egy kicsit kényelmesebbre vettük, körutazás helyett (korábban Görögország és Olaszország 8-8 helyszínnel és 8-8 ezer kilométerrel) a pihenésre helyeztük a hangsúlyt. Törökországban a célpont Kusadasi (kb. tíz évvel korábban egy Rhodos-i út kapcsán már útba ejtettük) volt, ahol 9 napot töltöttünk, majd útban hazafelé Görögországban, Thassos (néhány alkalommal már jártunk itt) szigeten ugyancsak 9 napot nyaraltunk. Volt időnk bőven, ezért már itt kezdett körvonalazódni, hogy 2004-re milyen elképzeléseink vannak.

Törökországi körutazást tervezgettünk különböző útvonal-és helyszín elképzelésekkel. Abban egyetértettünk, hogy kizárólag egyéni szervezésről és kempingezésről lehet szó. Az Égei-tenger és a Földközi-tenger partvidékét vettük célba Antalyáig, majd később szóba jött Ciprus, illetve Kappadokia, visszafelé belső-Törökország, a Márvány-tenger, végül, levezetésképen néhány pihenőnap, ismét Thassoson. Számtalan, kisebb-nagyobb korrekciót követően 2004 június végére összeállt a véglegesnek tűnő, de mobilizálhatóságát folyamatosan fenntartó útitervünk.

Az előzményekhez tartozik, hogy csináltunk június közepén egy ”hosszú hétvége” teszt-utat (Anita kivételével) Lengyelországba, Zakopane-Krakkó–Auschwitz térségébe. Lengyelországi tapasztalataink már voltak, 1989-ben még itt volt célszerű repülőjegyet venni Kubába. A terhelési teszthez tartozott, hogy éjszaka utaztunk, Zakopanéban kempingeztünk és állandóan esett az eső. A Lanovkát egyszer láttuk, amikor tévedésből tíz percre kisütött a Nap, egyébként a felhőktől valószínű, hogy mi sem látszottunk. Ennek ellenére belekóstoltunk a világörökség lengyel falatjaiba, Krakkó óvárosa és a Wawel csodálatos, Wieliczka érdekes.

A Wawel közelében találtunk parkolóhelyet, ahol okosodtunk is egy kicsit. A hátsó ablakban hagytuk a kamera és a fényképezőgép táskáját. A parkoló őr figyelmeztetett rá, hogy a kamerát és a fényképezőgépet ne hagyjuk a kocsiban, bár láthatta, hogy ezek az eszközök nálunk vannak, tehát a két táska minden bizonnyal üres. Ennek ellenére arra hívta fel a figyelmünket, hogy aki nem jó szándékkal közelíti meg az autót, az nem tudhatja, hogy a zsákmánya csak üres táska lehet. Be kellet látni, hogy igaza van.

Wieliczka sóbányáiban (nyolc szint, 163 méter mélyen) garantáltan nem esik az eső – itt már ki is próbáltuk a tanár- és diákigazolványok használhatóságát, eredményesen. Auschwitz (Oswiecim) és Birkenau remélhetően kellő nyomot hagyott a fiatalokban. Timi kíváncsiságának eleget téve útba ejtettük Wadowicét, a jelenleg hivatalban lévő pápa szülőhelyét. Mi tagadás, látszik a városon, hogy jó kezekben van és közvetlen a kapcsolata Vatikánnal. Tapasztalatunk szerint a „polak- wegier dwa bratanki, i do szabi i do szklanki” jól működik.

Hazafelé a Mária Valéria hídon keltünk át a Dunán és egy kis közelmúlt-történelmet is felidézendő, megálltunk az Esztergomi Bazilikánál – ’56, Mindszenty hercegprímás, VI. Pál pápa, Kádár, Mariazell, na és Vatikánban, a Szent Péter Bazilikában feltüntetett méretarány ellenőrzése.

A török útiterv-elképzelést az érintettek megkapták a lehető legrészletesebb formában, térképekkel és a szóba jöhető helyszínek, nevezetességek részletes leírásával, fotókkal, prospektusokkal, amiről volt, videofelvételekkel, majd jött a szükségletek feltérképezése, a hiányzó eszközök kiegészítése, illetve pótlása. Megtörtént a csaknem teljes körű bevásárlás: az önellátáshoz szükséges élelmiszerek, fűszerek, mosogató-mosó, tisztálkodási-, testápolási stb. szerek beszerzése, és a házi patika összeállítása.

Útitársunk egy újszerű, de kipróbált állapotban lévő kétéves Renault Thalia, tetőboxal kiegészítve. Az útiterv alapján minimum 19, maximum 24 kempingéjszakát kalkuláltunk, 8-9 helyszínnel és kb. 6800 km-rel. Útlevelek rendben, az egészségbiztosításhoz az E 111-et is beszereztük, még a lengyel út előtt zsebünkben volt mindenki részére a nemzetközi tanár- ill. diákigazolvány (számolva azzal, hogy a továbbiakban is bizonyos kedvezményekre fog jogosítani).

Gondoskodtunk térképekről, útikönyvekről, az internetről nagyon sok hasznos információhoz jutottunk, segítségül hívtuk az útvonaltervező programokat is, számtalan útleírást, úti beszámolót is elolvastunk.

Az indulás napján még pótbevásárlás, pakolás, útravaló, méretes húsos szendvicsek elkészítése, üdítő, ásványvíz, tea, paradicsom, paprika, alma, rágcsálni valók összepakolása, a hűtőtáska beüzemelése és a csapat összeszedése következett.

A költségvetés a legapróbb részletekre is kiterjedt, ezért mindenki kizárólagosan csak a legszükségesebb személyes holmiját hozhatta magával. Költségvetésünk az alábbiak szerint állt össze €-ban számolva: kemping: 15/nap; költőpénz: 45-50/nap; vízum: 20/fő; üzemanyag (Ro, Bg, Gr 0,70-0,80, Tr. 1.10-1.20 ), autópálya, komp, Bg.úthasználat, Tr. gk. beléptetés : 600; belépők, programok: 350; előzetes bevásárlás: 150; tartalék (gk., szabálysértés..stb.): 250, azaz mindösszesen 2.750 €. Az ötfős csapatra így személyenként 550 € jutott –Anita és Timi volt a fizető.

Az alábbi összetételben vágtunk neki az útnak: jómagam, mint LALA (54 ), fiam, BALÁZS (20), aki félig kész idegenvezető, barátnője TIMI (20), friss idegenvezetői diplomával rendelkezik, nevelt lányom SZANDRA (16) és barátnője ANITA (16) –mindketten középiskolások. A hölgyek nem vállalták az előzetes mérlegelést, így el kell hinni, hogy az út során senki nem vesztett súlyából, ezért a visszaérkezés után sem volt mérlegelés.

A csapat angol, német, román és némi orosz nyelvmaradvány ismerettel rendelkezett. Balázzsal és Szandrával már csináltunk 1-1 görög és olasz körutat, Timi a lengyel tesztet teljesítette, Anita rátermettségét pedig megelőlegeztem.

A netán meglévő, vagy esetleg kialakulható osztálykülönbségek elkerülése érdekében a költőpénz 100 €-ban lett maximálva. A költőpénz kizárólagosan apróbb emléktárgyak, ajándékok, vagy kisebb vásárlásokra jöhetett szóba.

Az indulás napja 2004. 08. 04. (szerda)

1. nap (szerda): u t a z á s

Románia

Romániát tranzit-útnak kívántuk használni. Magát az országot és az útvonalat is nagyjából ismertük, igaz, Anitán kívül Bukaresten túl még alig jártunk.

A főutak – a lakott területek kivételével – általában elfogadható állapotban vannak, az üzemanyag olcsóbb (0,70 €), a határon beszerezhető a dohány-és italszükséglet, van román nyelvismeretünk. A Vaskapuig egyébként is román szakasz lett volna beiktatva.

3-án este 11-kor köszöntünk el az itthon-maradottaktól, egyeztettük a kapcsolattartás (mobil telefon, internet, fax-levél) módját, majd Battonyánál léptünk át Romániába. Az időeltolódás (+1 óra) miatt – ami végigkísért bennünket – ez ott már 0 óra volt, ezért az utazás negyedikével kezdődött, szinte percnyi pontossággal.

Belépők lévén a shop-ban nem tudtuk megvenni a vámmentes és olcsóbb cigarettát és italt, ezt elhalasztottuk néhány órával, a kilépésig. A beléptetés gyors és rugalmas volt, következett az oda- és visszaútra kalkulált pénzváltás (25.000.- forintért kaptunk 4 millió leit –gyorsabban váltunk milliomossá, mint Vágó Istvánnál lehettünk volna), illetve tankolás.

Útvonalunk meglehetősen furcsa volt és nem feltétlenül az ésszerűségen alapult, de keresztül akartunk menni hosszában Románián, függőlegesen pedig Bulgárián, ha másért nem, azért, hogy Törökország, utunkba eső három tengerén kívül, negyedik tengerét, a Fekete-tengert is érintsük- román és bulgár felségvizek formájában. A normális útvonalhoz képest ez kb. 300-350 km többletet jelentett.

Maga a román szakasz a határtól : Arad – Deva – Sibiu – Pitesti – Bucuresti – Constanta – Mangalia – Vama Veche ( RO/BG határ / 898 km. Románia autótérképén igencsak ez az egyik leghosszabb, mért távolság

Az úttal különösebb bajunk nem volt, jól lehetett haladni, hegyi szakaszokat nem érintettünk, de egy-egy településen belül voltak nehezen járható, kátyús szakaszok. A korábbról ismert, kivilágítatlan kordékkal és szekerekkel most nem találkoztunk. Bukarestig a jelzőtáblákkal sem volt problémánk.

Bukarest.
Nem volt teljesen ismeretlen a város, 1972-ben egy EB -negyeddöntő focimeccs kapcsán már jártam a városban. Akkor, a szó szoros értelmében vett fapados gépen az Arad- Bukarest repülőjegy ára 170 lei volt (100 lei= 170 Ft). Bukarestben akkor már állt az az Intercontinental szálloda, amely később a város jelképe lett. Ion Mihail Pacepa, a román titkosszolgálat, a securitate egykori tisztje 1978-as külföldre szökése után megjelent Vörös horizontok c. könyvében azt állítja, hogy Nicu Ceausescu, a diktátor kedvenc fia, ennek a szállodának az egyik felsőbb emeleti ablakából dobott ki egy lányt egy orgia alkalmával. Állítólag most Pacepa elkobzott vagyonáért kártérítésként 3 millió dollárt kér Romániától – ez az összeg 83 évi, akkori 3000 dolláros, román viszonylatban igen szép összegű fizetésének felel meg. Nem egy rossz üzlet.

Később, a bulgáriai turizmus idején, átutazóban ugyancsak jártunk itt.

Most, reggel nyolc körül értünk a fővárosba. Bíztunk benne, hogy az autópályáról letérve könnyen rátérhetünk a Konstancába vezető két főút egyikére, anélkül, hogy be kellene menni a városba.

Nem így történt, legalábbis a jelzőtáblák ehhez egyáltalán nem adtak segítséget, így egy kb. másfél órás városnézésre kényszerültünk. Még szerencse, hogy a belvárost azért sikerült elkerülni, igaz viszont, hogy ez által a városról alkotott képünk sem lehet abszolút hiteles. Amit láttunk, az kiábrándító. Alig járható, kátyú a kátyú hátán utak, semmi közlekedési kultúra, csak egy nagy káosz. Kosz, piszok, szeméthegyek. Minden kényszerű megállásnál kéregető gyerekek hada vette körül az autót.

Ennyi Dacia-roncsot látni egy időben, egy helyen, egyszerre, ráadásul mozgásban – bizony nem kis élmény, na és úgy részese lenni ennek a roncs-derbinek, hogy azt közelebbi ismerkedés nélkül sikerüljön megúszni! El se lehet képzelni, hogy a Kárpátok Géniusza hogyan képzelte ide a maga Párizsát?

A város nevének magyar fordítását nem tartom hitelesnek, mert annak semmi köze nincs sem a csodálathoz, sem a gyönyörűséghez, sem az örömhöz, sem a pompához. Sikerült a tervezett autópálya nyomvonalával párhuzamosan haladó, csaknem nyílegyenes főútra kevergőznünk és tovább haladni a Fekete-tenger felé.

A korai érkezés lehetővé tett volna egy, pihenésképpen beiktatható fakultatív programot is, de eltekintettünk a Kondukátor sírhelyének – Ghencea katonai temető - meglátogatásától (nem kifejezetten tiszteletadási szándékkal, inkább a számtalan anekdota-keltette érdeklődés miatt kerestük volna fel), még szerencse, hogy nem vettünk előre virágot.

Konstancáig az út esemény– és élmény nélküli volt. A Dunán átívelő hídépítmény érdemel talán említést. A tervezett autópálya-építés nyomokban észlelhető, láttunk néhány dózert meg 3-4 alkalommal 5-6, lapátos embert. Ezzel a tempóval néhány generáció nyugdíjba tud menni – autópálya-építés ürügyén

A térképen jelzett, már kész pályaszakasznak a „menő” sávja van használatban, mert a szembejövő sávot egyszerűen „felszántották” a maga 60-80 cm-es alapjával együtt – ez sem lehetett kis munka! Szerencsére nem kellett bemenni a kikötő-óriásba, így csak távolabbról nézhettük a rozsdás hajóroncsokat, a koszt és a szemétdombokat.

Nem volt kedvünk meggyőződni a tenger tisztaságáról, nem voltunk kíváncsiak a ’70-es évek szállodaépítési csodáira sem. Átutazva Románián, alig–alig találkoztunk nem román rendszámú autóval. Elsuhantunk Mangália mellett, majd még egy tankolás és 898 km-rel a hátunk mögött, kb14 órakor a román-bulgár határon (Vama Veche) voltunk.

A kiléptető autófertőtlenítésért megvágtak 50.000.- lei-el (szűk 2 liter benzin ára), majd a „semmi értelme sincs” jellegű, mintegy húszperces várakozás után felnyitották a sorompót. A shop-ban megvettük a cigarettát és két üveg italt, majd következett az eseménytelen bulgáriai beléptetés, meghagyva a vámost abban a hitében, hogy tengerpartjuk nyaralásunk célpontja – az ő „igen”-jük és a mi „nem”-ünk jelzése egybeesik. Később fog kiderülni, hogy itt elkövettünk egy kisebb hibát azzal, hogy a majdani benzinvásárláshoz beváltottunk 20 eurót, amiért csaknem 40 leva ütötte markunkat, ami kb. 25 liter üzemanyag vásárlására lett volna elegendő.

Bulgária:

Romániához hasonlóan, a bulgár felségterületet is kizárólag tranzit-céllal szándékoztunk igénybe venni. Bulgárián már többször átutaztunk – a klasszikus szerb szakaszt, Belgrád- Nis – Szófia, valamiért nem kedveltük, lehet, hogy azért, mert úgy éreztük néhányszor, hogy a szerbek se nagyon kedvelnek minket ( néhány évvel ezelőtt azért büntetett meg a rendőr, mert a mi autónkon a hátsó szélvédőn volt egy napfényvédő rács, a rendőrségi kocsin viszont nem, tehát a mienk szabálytalan ) - általában a Vidin –Szófia- Kulata vagy Szvilengrád útvonalon.

Az út minősége, főleg Szófiáig meglehetősen silány, ezért bíztunk abban, hogy a tengerpart menti átutazás viszonylag sima lesz. A ’70-es években nyaralásaink célpontja többször is Neszebar volt, ezért ott most is terveztünk egy kiadósabb pihenőt – elvégre az óváros mégis csak a világörökség része.

Az üzemanyag itt is 0, 70 € körül van. A közbiztonsággal kapcsolatos, út menti banditizmusra utaló– minden bizonnyal megalapozatlan – híreszteléseknek hitelt ugyan nem adva, de próbáltunk ügyelni arra, hogy az átutazás lehetőleg nappal történjen.

A Bulgáriába történő belépés előfeltétele volt az autó fertőtlenítését szolgáló vizes árkon való áthaladás és az úthasználati díj kifizetése. Ezek a fogalmak önmagukban is viccesek.

Ezért 10 €-t kértek, de sem a korábbi, sem pedig a visszaút tapasztalata alapján nem tudnám megmondani, hogy miért pont ennyit. A bulgárok is természetesen – minden bizonnyal marasztaló vendégszeretetük jeléül – mintegy húsz percet pihentettek bennünket, majd szabaddá vált az út.

A tengerparti, egyébként jó minőségű úton vettük célba Várnát. A romániai benyomások alapján meg voltunk győződve arról, hogy minden csak jobb és szebb lehet. Már az első települések egyikén egy temetési menettel találkoztunk, ahol a halottat nyitott koporsóban vitték. Ilyet, korábban már láttunk Romániában is.

Már a valamivel kevesebb – vagy talán jobban eldugott – szemétdomb is más képet mutatott.

Várna az átutazó szemével egy nagy kikötő-objektum, meglehetősen túlbonyolított áthaladási lehetőséggel, ami egy látványos, elkerülő, áthidaló híd-kompozícióként maradt meg az emlékezetben. Várna után Neszebar következett, valóban kellemes, emlékezetes színfoltként.

Természetesen az óváros-szigethez mentünk (hasonlóan a Kusadasi-i Madarak-szigetéhez, a sziget jelleg megkérdőjelezhető, hiszen egy földnyelv ill. híd köti össze a szárazfölddel), ahonnan a gépkocsi forgalom ki van tiltva, parkoló helyet viszont nem könnyű találni. Az óváros feltétlenül megér 1-2 órás sétát.

Strandja nincs, de a közelben találhatók homokos szabad strandok. 18 óra körül lehetett, amikor úgy indultunk tovább, hogy ide talán még érdemes lenne visszajönni… Lehet, hogy nem csak mi gondolkodtunk jövő időben, mert külföldi turistákat alig láttunk.

Burgason áthaladva is inkább a kellemes benyomások voltak túlsúlyban, volt élet, nyüzsgés a városban. Innen egy kicsit sietősebbre fogtuk volna a tempót, mert 20-22 óra között szerettük volna elérni a török határt. Szozopolig különösebb gond nem volt, de onnan kezdett elfogyni a jó út, folyamatosan találkoztunk az útépítés nyomtalannak nem nevezhető szándékával.

A meglepetés akkor kezdődött, amikor a tengerpartról az út elkanyarodott jobbra, Málko Tárnovó, illetve a határ felé, jelezve, hogy addig még 56+10 km van hátra. Továbbra is az E 87 jelű nemzetközi főútvonalon haladtunk – ami borzalmas volt.

Kanyargós, hegyi szakasz – még elmegy. Keskeny, kivilágítatlan, burkolatjelek nyomait csak felidéző festéknyomok - nem nagy távolság, meg lehet vele bírózni. A végtelenségig előzni tilos- legfeljebb saját magunkat előzhettük volna meg. 40 km-es, folyamatos sebességkorlátozás – olyan nagyon nem sietünk. Igen ám, de nagyon gyorsan kiderült, hogy ezt a tempót még elérni is, nem, hogy túllépni fizikai képtelenség: lyuk–lyuk hátán, a lyuktalanítás kísérlete nyomán keletkezett dombocskák sorai között kellett szlalomozni. Forgalom semmi, félúton, az úttesten pihenő ló-csapattal találkoztunk, mintegy az élet jeleként.

A női szakasz hátul szendergett, elöl, pedig igyekeztünk nem gondolni a rosszízű mendemondákra. Mindösszesen négy alkalommal tűnt fel pislákoló fény, települést sejtetve, de csalódnunk kellett, mert ott legfeljebb néhány viskóból álló tanya lehetett. Jó félúton csoda történt – jött velünk szembe egy olasz rendszámú terepjáró.

Kölcsönösen megörültünk egymásnak és kezdtük elhinni, hogy minden látszat ellenére mégis csak a Földön vagyunk. Úgy látszik, a csoda sem jár egyedül, mert rövidesen találkoztunk egy posztoló rendőrrel.

Nem jellemző, hogy örülnék az ilyen találkozásoknak, az meg még kevésbé, hogy önként kezdeményezzek kommunikációt. Most, mégis ez történt, minek eredményeként meg lettem nyugtatva, hogy igenis jó helyen járunk, ez az a bizonyos nemzetközi főút, amit a térkép is jelez, valóban létezik a térképen jelzett határátkelő, ami éjjel- nappal nyitva van. Az út közvetlenül a határ előtt fog csak némileg megjavulni.

A rendőri tájékoztatás igaznak bizonyult. A finis előtt, találkoztunk két román gépkocsival és egy lengyel busszal. Az túlzás lenne, hogy a határátkelő fényárban úszott volna, mindenesetre néhány lámpácska pislákolt– már éjfél is elmúlt valamivel. Letudtuk a bulgár szakasz 374 kilométerét, így már összesen 1272 km volt mögöttünk. Eltelt az első napnak mind a 24 órája is.

Az útlevélkezelő letöltette velünk a „kötelező” húsz percet, majd minden pecsételés nélkül utunkra bocsátott. A vámvizsgálatot egy termetes, egyenruhába öltöztetett hölgy végezte, amit mindaddig kezdett is volna komolyan venni, amíg ebbéli buzgalmában néhány szúnyog, fedetlen testfelületének analizálásával meg nem zavart.

2. nap (csütörtök): K u s a d a s i

A törökországi belépést egy pénzügyi művelet előzte meg. A bulgár határon nem volt benzinkút, így az üzemanyagra szánt levával két dolgot tehettünk: vagy visszaváltjuk €-ra, vagy eltesszük a visszaútra.

Az előbbit választottuk, és a beváltott 20 € helyett visszakaptunk 15-öt. Mondja valaki, hogy nem csináltunk jó üzletet! Az üzletkötés örömére bementünk a shop-ba, még egy-két csík cigaretta és energia ital vásárlása céljából.

Itt alkalmunk volt megismerni a vámmentesség speciális módozatát. A vásárolt árút mintegy 18 %, valamilyen illetékkel terhelték, majd a szúnyogcsípéseit borogató vámos hölgy adott egy kiviteli engedélyt, fizethettünk és lehetett menni.

A Törökországba lépés fáradtságunk ellenére a megkönnyebbülés érzésével töltött el bennünket. Egy kis meglepetést a törökök is tartogattak számunkra.

Közölték, hogy a számítógép-rendszer meghibásodott, ezért bizonytalan, hogy mikor tudnak vízumot adni. Itt is át kellett menni egy fertőtlenítő árkon, amiért 4 €-t kellet fizetni – igaz, előtte megkérdezték, hogy átmentünk-e az árkon, mintha lett volna más lehetőségünk.

A rendszer csak-csak megjavult, elkészült a vízumunk. Újabb hibát követtem el, nem közöltem előre, hogy USD-al akarok fizetni (20/fő), így az ügyintéző automatikusan €-s bélyeget ragasztott be (20/fő). Jó ütemben kezdtük meg a veszteségtermelést.

Következett az autó beléptetésének procedúrája, ami azzal kezdődött, hogy az ügyintézőnek 2 USD-t kellet adni csak úgy, hivatalosan pedig 9 USD-t fizetni az ügyintézői ablakok körbe- körbe járását követően.

Nem haszontalan dolog – kb. 2 USD-ért biztosan megcsinálják – a gk. beléptető okmányairól fénymásolatot csináltatni, és arra pecsétet is kérni…(majd később). Okmányok rendben, következett egy bemelegítő pénzváltás, ami az előzetes információkat visszaigazolta.

Itt már az igazi „Legyen ön is milliomos” játék folyt, bár a milliárdos találóbb. Árfolyam: 1 € = 1.700.000 -1.800.000.- TL. Ez az árfolyam lényegesen nem változott a későbbiek során sem. A kissé hosszúra sikerült kényszerpihenő után 02 órakor folytattuk utunkat Kusadasi célállomás felé Kirklareli – Havsa – Uzunköpru – Kesan – Eceabat – Canakkale – Edremit – Ayvalik – Bergama – Menemen – Izmir – Selcuk – Kusadasi útvonalon, amit mintegy 700 km-nek kalkuláltunk.

1973 szeptemberében jártam először Törökországban egyéni útlevéllel. A budapesti török nagykövetségen kiadott vízumom sorszáma 55. volt – ma egy Neoplan ennyi utast egyszerre kivisz. Akkor 1 DM 8 Ft volt, Istanbulban a Hotel Kennedy (Taksim) kétágyas szobája 50 DM-be került, a VARAN buszjárata 50 TL-ért (1 TL kb. 4 Ft volt) vitt el Antalyába.

Trákiának ezen a részén valamennyien először jártunk. A bulgár szakasszal ellentétben az út ki volt világítva, szélesebb lett, eltűntek a lyukak és a dombok is. A korabeli (1362-1389) fővárost, Edirnét nem érintettük, így nem tudtuk megnézni a Selimiye-dzsámit sem. Kesanig teljesen ismeretlen volt a terep, de még éjszaka sem volt barátságtalan. A Bulgáriában meghiúsult tankolás miatt tankolnunk is kellett. 1 liter 95-ös ólommentes benzin ára 1,9–2,1 M TL között mozgott folyamatosan, az ország belseje volt a drágább.

A kompátkelés előtt tartottunk egy hosszabb pihenőt az egyik benzinkút parkolójában. Ezt a fáradtságon kívül az is indokolta, hogy megnövekedtet a forgalom, a szembejövő gépkocsik fényszóró beállítása, néha bántó volt, a reflektort sem mindig az én elképzelésem szerint használták – gyakran előröl és hátulról is kaptunk belőle. Már itt tapasztaltuk, hogy a törökök nagyon jól vezetnek, általában határozottak, nem jellemző a gyorshajtás, viszont előszeretettel használják a kürt-és fényjelzést, meggyőződésünk szerint jó szándékkal, figyelmeztető jelleggel.

Benzinkút hálózatuk tökéletes és sűrű. Az ismert nevű kutak mellett rengeteg új nevet kellett megszokni. A szemmel láthatóan is jobb, igényesebb kutaknál általában szerviz és mosó is található, de van kisebb-nagyobb étterem és üzlet (market) is.

A mellékhelyiségek, mosdók is színvonalasak, nem egy helyen tusolási lehetőség is van – mintegy 3 M TL-ért. Amikor elindultunk, reggel hatkor, a kompátkelésig még 70 km volt hátra.

Azt már korábban tapasztaltuk, hogy a kompok menetrendjét a forgalom szabja meg, de azért vannak fix idők is. Mi ilyen fix időnek saccoltuk a reggel 7 órát.

Hét előtt néhány perccel értünk Eceabatba az európai oldalon lévő kompkikötőhöz. Jegyváltás (autó + 5 személy = 10 M TL), majd 7-kor elindult a komp. Háromnegyed nyolckor, már átkelve a Dardanellákon, a másik oldalt, Ázsiában, Canakkaleban voltunk (a c betű alatt egy kis horog, ezért cs-nek kell ejteni). A kompjegyet meg kell őrizni, mert azt a másik oldalon ellenőrizni fogják! Lehet, hogy nem nagyon bíznak egymásban a kollegák?

Tavaly itt ettük az első kebabot – igaz, akkor éjfél volt. A kebapsütők most még csak melegítettek, ezért a reggelit a hazaiból oldottuk meg, illetve a hölgyek találtak egy szendvics-lelőhelyet. Továbbhaladva, a Trója-i falovat kihagytuk, majd magunk mögött tudtunk mintegy 50 km-es kisebb hegyi szakaszt. Korábban volt olyan elképzelésünk, hogy visszafelé Izmir fölött tartunk egy-két napos pihenőt, Foca és Dikili jött szóba, de a Márvány-tenger közbeiktatásával ez aktualitását vesztette. Nem mentünk be Bergamába (Pergamon) se, nem néztük meg az Akropoliszt, de a 200 ezer darabos könyvtár gyűjteményébe se lapoztunk bele. Csak elhaladtunk Ayvalik szigetkoszorúja mellett.

Többszöri, rövid pihenés után, dél körül értünk Izmir, Homérosz szülőföldjének térségébe.

Az út változatlanul jó minőségű volt, helyenként útépítéssel, útjavítással, autópálya kialakításával

Később is, úton-útfélen, mindenütt útépítéssel találkoztunk, szemmel láthatóan többsávos szakaszokat, vagy autópályát építenek. A főútvonalak mindenütt szélesek és jók, bár felületük gyakran toldozott-foltozott, de jó minőségben.

Az utak felülete nem minden esetben sima bitumen, gyakori a tömörített, zúzott kő, útjavítás esetén a tömörítés sokszor az autósokra van bízva. Ilyenkor érdemes betartani a sebességkorlátozást- a kőfelverődés elkerülése érdekében. A nagyvárost elkerülő gyűrű ellenére is másfél órába telt, amíg az Aydin-i autópályára értünk.

Az autópálya szakasz a Selcuk-i leágazásig mintegy 85 km (2 M TL), majd Selcukon áthaladva következett első célállomásunk: Kusadasi. (kus= madár, ada= sziget)

Kusadasiban négy kempingről tudtunk. A tavalyi Tur-Yat Mocamp közelebb van a városhoz, a tengerparton fekszik, motelje is van és medencéje is, vizesblokkja viszont meglehetősen szerény, a strand se különösebben emlékezetre méltó – a tavalyi ár 8 M TL/nap volt. Az Önder kemping bent van a városban, a városi stranddal és a Mirgos bevásárlóközponttal szemben –igen színvonalas, strandja nem az igazi. Tavaly egy napra (autó, négy személy, elektromos áram) 13 €-t kértek. A várostól É-ra, a meglévő, vagy éppen épülő szállodasor fölött, már Pamucak-hoz tartozva (13 km Kusadasitól) egymás mellett két kemping is van. Mi a Dereli névre hallgatót választottuk- megítélésünk szerint a térségben ez a legszínvonalasabb, mi pedig az itt eltölteni szándékozott két napot kifejezetten pihenésre szántuk.

Nem mentünk be a városba, hanem az Adaland-nál (Víziváros- a törökök szerint Európában a legnagyobb, mit sem törődve azzal, hogy Ázsiában van. Valóban színvonalas, egész napos szórakozást nyújtott 20 €/fő-ért) a tavaly épült, új úton Pamucak felé vettük az irányt. Ha előbb döntünk a kempingről, Selcukból közvetlenül is elérhettük volna – a km-rel való spórolás a későbbiekben sem volt jellemző.

Hosszú, homokos tengerpart, pálmafák, sekély, szerényen hullámzó, kellemesen hűs tenger, étterem, market, nívós vizesblokk várt bennünket. Igaz, hogy Szandra a tavalyi kempingre voksolt, de ennek két oka volt; az egyik az, hogy ezt még nem látta, a másik pedig az, hogy amott, közvetlenül a kemping bejáratánál volt egy disco is.

A szemrevételezés és az áralku előkészítése a fiatalokra volt bízva. Negyedóra múlva közölték, hogy minden rendben, a napi 25 € egy kicsit sok, majd kigazdálkodjuk, de a hely szuper.

A döntés ellen nem élhettem óvással –igaz, nem is akartam-, így maradt az áralku érdemi befejezése, annak ellenére, hogy Timi kizártnak tartotta az alkudás lehetőségét.

Ne ez legyen élete utolsó tévedése! A végeredmény 20 €/nap (tavaly négy személynek 15-ért adták, az ötfős létszám a későbbiekben sem volt túl szerencsés alku-pozíció).

A helyfoglalás ily módon 15 órakor megtörtént (eredetileg az érkezést 10-14 óra közötti időre terveztük). Elmondhattuk, hogy 39 óra elteltével, magunk mögött van 1950 km, 6 határátlépés és egy kompátkelés – ez, így összességében egyéni csúcs, de doppingolás (kávé, energia ital) miatt nem hitelesíthető. Kiválasztottuk a sátorhelyet és normaidőn belül, 40 perc alatt berendezkedtünk.

A kellemes környezetben gyorsan ment az akklimatizálódás, a fáradtságot is elfelejtettük, megtörtént a tenger tesztelése is. Az esti program városnézés volt. Az ismert úton akartunk bemenni a városba, de valamilyen fesztivál-jellegű rendezvény miatt forgalomelterelés volt, ezért a tengerparti, lenti út helyett az ismeretlen, fenti úton közelítettük meg a tengerparti sétányt, a város központját.

Díszkivilágítás fogadott bennünket, a Madarak szigete a fényárban úgy nézett ki, mint egy valódi ékszerdoboz. A kikötő melletti, őrzött fizető parkolóban parkoltuk le a Thaliát – a kocsi biztonsági átvizsgálása után, ami nem volt bántó, inkább megnyugtatott.

A parkolás általában nem könnyű dolog de elég sok, kisebb-nagyobb parkolóhely van. A parkolás díja van ahol időfüggő –általában 2-3 M TL-ért meg lehet úszni. Ismert a mobil parkolási mód is, ami azt jelenti, hogy le kell adni a kocsi kulcsát, az autó helyét az adott szituációnak megfelelően változtatják. Ezt a módszert főként a törökökkel szemben alkalmazzák, a külföldinek adnak egy, lehet, hogy eldugottabb, de fix helyet és a török kocsik helyét változtatják.

Eredeti elképzelésünk az volt, hogy Kusadasiban két napot maradunk, a második nap egy egész napos hajókirándulásra volt szánva. A sziget előtti kikötőben horgonyzott 8-10 kirándulóhajó. Ezek egyenként 100- 120 utast tudnak elvinni. A program ugyanaz: délelőtt fél tízkor kifutnak a hajók, három öbölben lehorgonyoznak, ahol fürdeni, strandolni, csúszdázni lehet. Az első kikötés után bőséges ebéd (rostonsült hal és pulykamell, sült krumpli, pirított tarhonya, vegyes zöldségsaláta, friss, puha kenyér, üdítő és ásványvíz folyamatosan, igény szerint, repeta lehetséges) következik. A hajó kiválasztása nem jelent semmit, mert reggel fog eldőlni, hogy melyik és hány hajó fog kifutni. A létszámot feltöltik, egymásnak adják át az utasokat. Visszaérkezés délután fél öt körül esedékes.

Kiválasztottuk a hajót, majd következett az áralku – Timi meg volt győződve, hogy ez már nem vezethet eredményre. Ötünktől 60 €-t kértek, amiből 50 lett, de USD-ben, amiből 20-at kellet előlegként kifizetni. A számla további rendezése áthúzódott másnapra. A város hangulatát könnyű volt megszokni, ehhez elég volt egy jó órás séta. Hosszan lehetett gyönyörködni a város panorámájában.

Már csak a finálé hiányzott, azaz a bazár. Lényegesen kisebb, mint az istanbuli, de nagyon hangulatos, viszonylag tiszta és rendezett. Ha Szandrán és Anitán múlik, már búcsút vettek volna a költőpénzüktől.

Hosszú-hosszú sétálgatás és nézelődés következett, majd vacsoraképpen elfogyasztottuk az első, kinek-kinek az ízlése szerint kiválasztott kebabot – 3-3,5 M TL-ért. Már zárt a bazár, amikor visszaindultunk a kempingbe.

Sátrunk négyszemélyes volt, ezért valakinek az előtérben kellett aludni – ez lett a legkedveltebb hely. Megegyeztünk a másnapi ébresztő (fél nyolc) időpontjában. Jóval éjfél után nyugtáztuk, hogy eltelt a második nap, nyugovóra lehet térni. Alig autóztunk többet 50 kilométernél. Az alváshoz nem volt szükség mesemondásra.

1-2 nap km: 2000

3. nap (péntek): K u s a d a s i

Reggel viszonylag időre sikerült rendbe szedni magunkat és környezetünket. Azzal tisztában voltunk, hogy Törökországban kizárólag palackozott vizet szabad használni (célszerű a nagyobb, 5-10 literes kiszerelést venni), de az esetlegesen előforduló emésztőrendszeri problémák elkerülése érdekében kibontottuk a vodkás üveget 1-1 kupica erejéig,- ez az üveg csaknem fél útig elég is volt- (megérkezéskor a whiskys üveg jutott erre a sorsra).

Szerencsére a forgalomelterelés megszűnt, így célirányosan mehettünk a kikötőhöz. A kocsit leparkoltuk, (egész napra 5 milláért) a hajó pedig háromnegyed tízkor indult, mintegy nyolcvan utasával. A program az előzetes elvárásoknak megfelelően alakult, mindenki jól érezte magát.

A fedélzeti napozás egy kicsit igénybe vette Timit, bár fehér bőre nem égett le, de estefelé egy enyhébb napszúrást lehetett diagnosztizálni, így máris bebizonyosodott, hogy nem hiába hoztuk a házi patikát. Szolidaritásból engem is megkapott a Nap. A hajó tartotta a menetrendet, fél öt körül voltunk ismét a kikötőben, most már néhány fotó- és videofelvétellel gazdagabban.

Körbejártuk a Madarak-szigetét, majd visszaindultunk a kempingbe, sejtve azt, hogy estére úgyis vissza kell jönni. Útba ejtettük a Mirgos bevásárlóközpontot, megvettük mindazt, amiben nem voltunk biztosak, hogy a kemping boltjában is kapható, elvégre másnapra már a továbbutazás volt tervezve. Elfogyasztottunk egy laza vacsorát, ami meglehetősen feldúsított zacskós levesből és gyümölcsökből állt. Közben leosztottuk a majdani feladatokat, megpróbáltuk kialakítani a játékszabályokat, a viselkedési normákat, a rendre és fegyelemre vonatkozó (minimális) elvárásokat. Ennek eredményeként megállapodtunk abban, hogy a reggeli ébresztő általában fél nyolckor van, amikor táborhelyet váltunk, akkor a távolságtól függően korábban, úgy, hogy nyolc, de legkésőbben kilenc körül el tudjunk indulni.

A túlalvás hibának számít, ezért másnap ugyanannyi idővel korábban kell a vétkesnek kelnie. A lefekvés ideje nem lett időhöz kötve, egyébként egyetértettünk abbanl, hogy nem aludni jöttünk. Semmittevő nap esetén kilencig lehet lustálkodni.

A feladatok közül Anita vállalta el a reggeli kávéfőzést, ami öt perccel korábbi kelést jelentett számára. Itt kell megjegyezni, hogy az általam kedvelt un. törökös kávé helyét kiszorította a hagyományosnak mondott Netscafé, ezért hozott anyagból dolgoztunk.

Ugyancsak Anita vállalta el a napi mosogatást. A mosás Timire jutott, míg Szandráé maradt a sátor és környékének rendben tartása. Minden további feladatot Balázzsal vállaltuk fel.

Lógott a levegőben valami, amiről rövidesen kiderült, hogy máris megvan az első összeesküvés ellenem. Ennek a lényege az volt, hogy itt az ideje felrúgni az eredeti elképzelést és programot, nagyon tetszik a hely, maradjunk még egy napot. Mindehhez partner volt Szandra és Balázs is, pedig nekik nem volt új Kusadasi.

Kénytelen voltam az ajánlatot megfontolás tárgyává tenni, minek eredményeként győzött a túlerő: Kusadasi +1 nap.

Sejtésem bevált, ismét be kellett menni a városba. Útközben megbeszéltük a +1 nap, azaz a holnap programját. Törökország, de különösen Kisázsia úton-útfélen tele van ókori emlékekkel, vagy azok maradványaival, romokkal. Ezek hasznosításához – miként még sok máshoz is – a törökök nagyon jól értenek: feltárják, rendbe hozzák, gondozzák és a turistáknak, amit csak lehet, eladják.

Ne akarja senki a teljesség igényével bejárni ezeket a helyeket, mert az fizikai képtelenség. Priene, Didyma, Miletosz meglátogatása csupán idő kérdése. Mindezekről az útikönyvek igen jó és részletes leírásokat és útbaigazításokat adnak. A magam részéről még mindig a Panoráma-sorozatot tartom a legszínvonalasabbnak, annak ellenére, hogy a ’80-as években készült. A műemlékekre vonatkozó leírásai részletesek és időtállóak, egyebekben pedig aktualizálni kell.

Mi helyszínenként maximum 3-4 nevezetességet vettünk célba az egyébként szóba jöhető 8-10 közül. A szemnek is tetsző látványosságokat helyeztük előtérbe, nem szándékoztunk régészeti körutat tenni, annál inkább sokat utazni és pihenni.

Az este természetesen sétával, bazárral, és kebabbal telt el. Szandra és Anita vásárlási szándékát nem lehetett megtörni, így alkuszként nekem is jutott némi szerep. Mi sem természetesebb, hogy ez a nap is éjfélkor ért véget, a villanyoltás pedig áthúzódott másnapra, a kilométert 80-nal szaporítottuk.

Km: 80

4. nap ( szombat): K u s a d a s i

Szó sem volt semmittevésről, ezért a fél nyolcas keléssel kellet megbirkózni. Kiderült, hogy van egy bal első defekt, kerékcsere, majd Selcuk-ot választottuk a javítás színhelyéül, az aznapra beütemezett műemlék-látogatás helyszínét. A lányoknak így maradt egy kis be nem programozott idejük.

Balázzsal viszonylag gyorsan megoldottuk a feladatot, a kereket meg kellet szelepelni, amit a mester reggeli teázását félbeszakítva tíz perc alatt és 7 millióért precízen megcsinált.

Megtörtént a kapcsolatfelvétel a hazaiakkal telefonon, hiszen ígéretet tettünk arra, hogy legalább minden helyszínről jelentkezünk. Egy-két életjeladás már korábban, útközben is volt. A későbbiekben is volt néhány telefonálgatás, de inkább a fax-levelezést részesítettük előnyben. A faxot fel tudtuk adni vagy a kempingekből, vagy telefon-és internet szolgáltatóktól, esetenként üzletből vagy benzinkúttól, de arra is volt példa, hogy egy irodából. Ha fizetni kellet, azt megúsztuk 2-4 M TL-ből. A posta (sárga alapon fekete PTT betűkkel jelölve) szolgáltatását nem vettük igénybe, alig-alig került utunkba ilyen hivatal.

Selcuk valóban bővelkedik műemlékekben- Efezoszra akár egy egész napot is rá lehetne szánni. Mi megelégedtünk azzal, hogy megismertük a Márvány-utat, láttuk az Artemisz templomot. Inkább tartottuk kuriózumnak, hogy elmenjünk Szűz Mária házához és az ott lévő forráshoz, ami a várostól 10 km-re fekszik, mintegy 4-500 méter magasan.

Itt idegenvezetői szolgáltatást is igénybe vettünk, igaz hozott anyaggal dolgoztunk, mert ezt a feladatot Timi látta el.

A parkoló előtti pénztárnál közölték, hogy kizárólag a belföldi turistáknak és a nagyobb létszámú csoportoknak van kedvezmény, a belépő pedig 9,8 M TL/fő. Javaslatot tettem egy akcióra, aminek az a lényege, hogy hármat fizet és ötöt kap. Elmaradt az elutasítás, így 30 M TL-ért bebocsátást nyertünk.

Catherine Emmerich XIX. századbeli látnoknőnek lehet, hogy igaza volt és valóban Szűz Mária házának romjaihoz vezette a régészeket. Egy biztos, innen látszik a tenger is, és látható Efezosz is. Itt felépült egy kápolna és zarándok hellyé vált. VI. Pál pápa is járt itt 1967-ben. Lehet, hogy jól jött Vatikánnak, hogy egy szunnita többségű mohamedán országban is találtak egy katolikusokhoz minden bizonnyal közelebb álló kegyhelyet. Meggyőződésem, hogy a vallás hit kérdése, afelől pedig nem lehet kétség, hogy a turizmus üzlet. Ha a hit és az üzlet művelői egymásra találnak, abból bizony sok minden kikerekedhet.

Ittunk a forrás csodatevő vizéből, még a magunkkal hozott 5 literes flakont is teletöltöttük- egyébként is elfogyott a vizünk. A forrásnál lévő kívánságfalon a lányok elhelyezték papírra vetett kívánságaikat, jelenleg is várják azok beteljesülését. Szandra hét centit szeretne nőni. Visszafelé az úton még megálltunk a Szűz Mária szobornál, rácsodálkoztunk Efezosz romjaira és elindultunk megkeresni a Szent János Bazilikát, ahol állítólag az Evangélium íródott.

A kegyhely viszonylag jó állapotban van- bizsu, giccs és emléktárgy árusokkal körülvéve. Azóta sem értem, hogy a negyvenfokos hőségben, hogy juthat az ember eszébe, kötött gyapjúkesztyűt árulni ?

A városban nem volt nehéz megtalálni a hatalmas zöldség- és gyümölcspiacot, ennél sokkal komolyabb feladat volt parkolóhelyet találni. Az áruválaszték mennyiségben és minőségben egyaránt bőséges. Már kialakult az a jó szokásunk, hogy mindig, mindenből csak a szükséges mennyiséget vásároltuk meg. Ez fokozottan igaz volt a gyümölcsök esetében, hiszen nem hiánycikkről volt szó.

Amikor a gyümölcs- és zöldséghegyekből kiválasztottuk a nekünk tetsző 5-6 szemet, az árus nem fogadott el érte pénzt.

A csapat úgy döntött, hogy estére egy komolyabb főzőcskézést csinálunk, ezért testületileg felkerestük az egyik, közelben lévő áruház élelmiszer osztályát.

Vizünk volt (ráadásul csodatévő), gyümölcs, zöldség szintén, ezért valamilyen húst, sört és üdítőt kellet csak vásárolni, na és természetesen ekmeket, azaz kenyeret.

Az ekmekről el kell mondani, hogy igen finom, könnyű, 20 dekás vekni, amit 0,1-0,3 M TL-ért lehet megvenni, minél beljebb, annál olcsóbb. Kihagytuk az ókori Efezoszt, így meg kellet elégedni annak újkori, palackba zárt változatával az Efes néven jegyzett, egyébként igen kiváló minőségű sörrel, amihez 1,5-2 M TL-ért lehetett hozzájutni. Grillsütésre adtuk a fejünket, farkaséhségre hivatkozva mindenki bevállalt két rostonsült csirkemellet. Az alapanyag a mérlegelésnél 2,4 kg-ot mutatott.

A szükséges kellékekkel felszerelve mentünk vissza a kempingbe, volt idő pihenésre, strandolásra is. A magyar gyomor korgásának eleget téve csillapítottuk éhségünket egy forrásvízből készült levessel, majd következett a strand.

Az esti sütéshez mindenki beleadott mindent, így elkészült a rostonsült csirkemell, mellé sült krumpli és vegyes zöldségsaláta is. A lányok gondoskodtak színvonalas terítésről is, így a videofelvétel visszaigazolt tanúsítása szerint sikerült egy igazi lakomát csapni. Mennyiségbeli tévedésünk megoldotta a másnapi élelmiszer-ellátmánnyal kapcsolatos gondjainkat.

A bőséges vacsorával töltött idő alatt készítettünk egy rövid számvetést. Nem volt véleménykülönbség; Kusadasi igen klassz hely, a kemping szuper, a hajókirándulás emlékezetesen jó volt, a közbeiktatott ókori emlékek maradandó élményt nyújtottak. Balázzsal osztottam meg laza félelmemet, hogy a továbbiakban miként tudjuk biztosítani ezt a színvonalat?

Jó érzéssel nyugtáztam, hogy az idejutás nem kis megterhelését mindenki jól bírta. Utólag az ember azt gondolná, hogy mi értelme van az első nap lehajtani kétezer kilométert, hiszen a nyaralás arról szól, hogy időd az van, lehet, hogy pénzed is – ehhez teszem hozzá, hogy nem árt egy kis rátermettség, na és némi fantázia, esetleg egy kevéske csibészség sem. A történések visszaigazoltak.

Indulás előtt többen óvtak mindattól, amiről halvány fogalmuk sem volt. Én bíztam abban, hogy Szandra és Balázs már meglévő tapasztalataira számíthatok, ami Timit és Anitát is magával fogja húzni- nem csalódtam. Érzésem szerint kimondva, de inkább nem kimondva, mindenki azon volt, hogy ez az út minél jobban sikerüljön, mindenki tisztában volt azzal, hogy ehhez bármilyen szerény mértékben is, de hozzá kell, hogy járuljon!

Meggyőződésem, hogy az első nap tűrőképességét ki kell használni!

Jól esett, amikor Balázs csibész tekintetéből kiolvashattam, hogy – fog ez menni apa! (Az írás lektorálásánál majd kihúzza magát – vagy ezt a mondatot).

A két legfiatalabb, Szandra és Anita természetesen nem tagadták meg önmagukat, még este tíz után is bekívánkoztak a városba, nekem pedig nem maradt más lehetőségem, mint teljesíteni az óhajt, ha a továbbiakban is jóban akarunk lenni.

Irány Kusadasi, esti fény, pompa, kavalkád, igazi csúcsforgalom. Hangzavar, minden autóból bömböl valami, mi is adunk egy rögtönzött Edda-koncertet, amit nem elutasító módon fogadtak. Valóban otthon éreztük magunkat és csak azért nem sajnáltuk a másnapi távozást, mert bíztunk abban, hogy új élmények előtt állunk. A nap folyamán 120 kilométert autóztunk. Mi sem természetesebb, hogy a mai nap is holnap ért véget- lehetett úgy fél kettő.

Km: 120

Ugrás a 2. részhez >>
Ugrás az 3. részhez >>

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) - E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Tiéd az oldal, magadnak építed!

Ugrás a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >> Útitárskereső - ha üres helyed van >>
© BTSz Bt 1997-2007.