Útleírás jellegű iromány, 18 éven aluliak is olvashatják, szülői felügyelet nélkül

5. nap ( vasárnap ): M a r m a r i s

Költözős napra ébredtünk, valamivel korábban, úgy, hogy legkésőbb kilenckor el tudjunk indulni. A kempingben rendeztük a számlát –három napra 60 €-, majd a következő állomáshelyünk felé indultunk. Bodrum és Marmaris térsége volt kiszemelve, eredetileg Gökovában szándékoztunk kempingezni, Marmaris fölött mintegy harminc kilométerre egy tengeröbölben. Kusadasi- Söke- Bafa gölü (tó)- Milas- Yatagan- Mugla- Gökova volt az útvonal.

Alig értük el Kusadasit, már éreztük, hogy a Thalia nem az igazi – nem volt alapjárat, megnőtt a motor fordulatszáma, harmadik sebességfokozatban alig húzott. Hiányzó műszaki ismereteinkre nem támaszkodhattunk, a gk. kezelési könyve adott némi útbaigazítást, de a biztonság kedvéért telefonon felhívtam a Renault assistance szolgálatát. A konzílium eredménye, hogy tovább lehet menni, de mielőbb találni kell egy szakszervizt, amire vasárnap lévén aligha volt esély. A Bafa tónál tartottunk egy rövid pihenőt, szárított, cukrozott gyümölcsökből és magvakból bőségesen bevásároltunk – 30 M TL. Muglaban egy Renault szerviz mellett haladtunk el, itt fog kezdődni a hétfői napunk

Gökova és környéke igen kellemes hely, de kempinget, lehet, hogy elnagyolt szemlélődésünk miatt, nem találtunk, ezért tovább mentünk Marmarisig. Már itt bebizonyosodott, hogy az internetről leszedett kempingcímek nem minden esetben helytállóak. Végigjártuk a tengerpartot, de nem sikerült kempinget találni. Egy információs irodában útbaigazítottak bennünket, így sikerült megtalálni a város egyetlen – Pekuz névre hallgató - kempingjét a várostól 6 km távolságra K-re, a kikötőtől nem messze, közvetlenül a tengerparton. Később kiderült, hogy van még egy, Cubucak Orman nevű kemping is.

Ezt a kikötőt tizenévvel korábban egyszer már igénybe vettük, amikor is innen mentünk Rhodosra. Aznap adták át az új nemzetközi kikötőt, a város központjából csak a vízibuszok indultak.

Ennek a rhodosi útnak is megvan a maga kis külön története. A görögországi félkört Rhodoson akartuk befejezni, amit Kamena Vourlában határoztunk el. Mi sem természetesebb, hogy nem a leginkább kínálkozó megoldást választottuk, azaz Rhodost Törökország felöl szándékoztunk meghódítani. Elváltunk addigi útitársainktól és Kavala felé vettük az irányt. Az Irini kempingben töltöttünk egy napot, majd célba vettük Törökországot, kiszemeltük magunknak Kusadasit. Kétszer hatnapi tartózkodásra jogosító vízumot váltottunk, az első hat nap lejárati ideje péntekre esett. Tetszett a hely, ezért meg akartuk hosszabbítani a tartózkodási engedélyt, amire ott nem volt lehetőség, ezért el kellet utazni 250 kilométert Denizlibe. A bürokrácia útvesztőin fennakadtunk, a hosszabbítás nem sikerült, viszont gazdagabbak lettünk egy Pamukkale-i élménnyel. Pénteken már reggel fél nyolckor Marmarisban, a kikötőnél voltunk, tudva azt, hogy a hajó kilenckor indul Rhodosra.

Akkor a kikötő a város központjában, a tengerparti sétány mellet volt. Vízibuszok rendszeresen indultak, komphajó viszont csak egy, az is kis méretű, amire már nem volt hely – a vízumunk éjfélkor lejár, a túltartózkodás pedig személyenként 150 USD büntetést von maga után, a mi esetünkben négy személyre számítva. A lecke fel volt adva.

Sikerült találni egy szimpatikus útlevélkezelőt, aki elhitte, hogy kollegák vagyunk. Megnyugtatott, hogy nyugodtan vegyük meg a jegyeket hétfőre, ő lesz szolgálatban, nem lesz semmi probléma.

Kusadasiba már nem akartunk visszamenni, ezért közelebb, Datca előtt a Billurkent Tatil Köyü Datca Devremülk Villalari, ma is működő, igen színvonalas üdülőtelepre szállásoltuk be magunkat a hétvégére. Datca környékén, ezen az üdülőtelepen kívül ma is több, színvonalasnak tűnő kemping található.

Hétfő reggel időben a kikötőnél voltunk. Igen ám, de a hétvégén a kikötő megszűnt létezni, onnan már csak vízibuszok indultak, mert aznap adták át az új, nemzetközi kikötőt. Szerintem ezt, pénteken az én útlevélkezelő kollégám se tudta. Irány az új kikötő, ahol még tartott az átadási ünnepség.

Tíz óra körül nyílt meg az új határátkelő és megnyugvással tapasztaltam, hogy kollégám dolgozik, ráadásul tartotta is a szavát. A kompra mindösszesen 8-10 autó fért fel, a hajóút alig tartott egy- másfél óránál tovább.

A görögországi beléptetésnél viseltes Ladánkat egy külön udvarba irányították. Itt következett egy meglehetősen furcsa procedúra. A vámosok akkor kaphattak egy kábítószer kereső kutyát, amit vagy ki akartak próbálni, vagy csak egyszerűen trenírozni szándékoztak. Erre volt jó a mi, „túl nagy kárt ebben már úgy sem lehet tenni” típusú autónk.

A hadművelet lényege az volt, hogy egy kábítószeres tasakot „elrejtettek” a csomagtartó szőnyege alá, amit a kutyának meg kellet volna találni. A kutya képességeiről annyit, hogy még a Gyulai kolbász illatára sem reagált, a kábítószer pedig egyszerűen nem érdekelte.

Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha ezt a műveletet komolyra veszik – a török-görög viszony akkor sem volt túl rózsás, mi pedig Törökországból érkeztünk. Az akció által kiváltott felháborodásunkat egy parancsnoki „sorry” csillapította, a későbbiekben pedig a Rhodoson eltöltött egy hét.

Miként azt előre is sejtettük, a marmarisi kemping lényegesen szerényebb színvonalú volt az előzőnél, de a célnak megfelelt. Market és étterem itt is volt, a vizesblokk volt igénytelenebb. A tengerparti panoráma itt is szemet gyönyörködtető volt. Előttünk terült el a várost körülölelő öböl, az öblöt lezáró hegyek. A tengerpart apró kavicsos, a víz tiszta, fürdésre alkalmas. Itt is megtörtént az áralku- elvárásainknak megfelelően.

Kialakítottuk három napra tervezett lakhelyünket, megtörtént a szükséges bevásárlás, majd következett az esti –természetesen éjszakába nyúló- városnézés. Marmaris akár az olasz, vagy francia Riviérán is lehetne. Kellemes sétát tettünk a pálmafákkal szegélyezett tengerparti sétányon, az egyik vendéglő teraszán elfogyasztottuk kebab-vacsoránkat, ami itt már személyenként 5 M TL-be került.

A városnak vadonatúj bazárja van, inkább plaza jellegű, de mégis hangulatos és meglepően tiszta. Szandráék itt is alakítottak, és már most meg kellett ígérni, hogy holnap este is bejövünk a városba. Sikerült azt is megtudni, hogy a városban van Renault szakszerviz, tehát összeállt a reggeli program is. A fiatalok lelkesen nézegették a különböző program-ajánlatokat, melyek közül alig titkolt módon a raftingot részesítették előnyben. Az előzetes elképzelések között is szerepelt a vadvízi evezés, mint alternatíva; vagy rafting, vagy ciprusi kirándulás.

Természetesen késő éjszaka értünk vissza a kempingbe, még szerencse, hogy a ki-be járkálás nem jellemző, hogy korlátozva lenne. Az autó napi futásteljesítménye mintegy háromszáz kilométer volt. A reggeli ébresztés a lányokra nem vonatkozott, mert a szervizbe csak Balázzsal ketten szándékoztunk bemenni. A szerviz után egész napos Bodrum-i kirándulás volt beütemezve. Miként eddig minden nap, így a mai, az ötödik is nagyon gyorsan telt el.

Km: 300

6. nap ( hétfő ): M a r m a r i s

A szerviz nyitását hét vagy nyolc órára tippeltük, ezért fél nyolcra mentünk oda. Fél kilenckor nyitott. Szakszerű, műszeres átvizsgálás után kicseréltek egy elektromos vezérlésszerű alkatrészt, munkadíj felszámolása nélkül kiállították az 57 milliós számlát, így jó fél óra alatt végeztünk. Ez a kis közjáték aznapi programunkat nem befolyásolta, tíz órakor elindultunk a betervezett bodrumi kirándulásra.

Ráadásul a szervizzel szemben volt egy ekmek fabrik, ahol közvetlenül a kemencéből vehettük meg a kenyeret a bolti 300 ezer helyett 200 ezer líráért.

Milasig ugyanazon az úton mentünk, mint ahogy Marmarisba jöttünk. Innen Bodrum még ötven kilométer távolságra volt, amit egy, a térképen is panoráma útnak jelzett úton kellet megtenni. A panoráma valóban szép volt, az út pedig kiváló. Nem a várost céloztuk meg elsőnek, hanem elmentünk Akyarlarig. Innen, vissza Bodrumba, a térképen alig jelölt tengerparti úton jöttünk, ami újabb látnivalókat jelentett.

Egy-egy fotó vagy videofelvétel ezeket a vizuális élményeket élethűen nem tudja visszaadni. Kora délután érkeztünk meg Bodrumba.

A város első benyomásra is ázsiaibbnak tűnt, mint Kusadasi vagy Marmaris. A panorámája szép, ugyancsak a tengeröböl és az ezt körülvevő hegyek határozzák meg a város képét. Lélekszámát illetően hasonló az előző két városhoz, 30-40 ezer között lehet. A turista szezon közepén ezt aligha lehet megsaccolni, hiszen ezek a városok a turizmusból élnek.

Bodrum korábbi neve Bozosztasz volt, aminek az a jelentése, hogy „állj meg itt!”. Lehet, hogy innen ered a stoptábla elnevezése? Ortakent, Turgutreis, Gölköy, Gümbet szintén megér egy megállót.

A török települések helységnévjelző tábláin fel van tüntetve a lakosok száma, néha százas nagyságrend pontossággal, a magasabban fekvő településeknél pedig még a tengerszint feletti magasság is. Az adatok pontosságáról, naprakészségéről természetesen nem volt módunk meggyőződni, de mindhárom város esetében nagyságrenbeli eltérések lehetnek- felfelé.

Sikerült parkolóhelyet találni a bodrumi vár, a város jelképe, a Szent Péter-vár közelében. Megnéztük a Tepecik-dzsámit, majd következett volna a várlátogatás. A feltételes módról nem mi tehettünk, mert a tájékoztató tábla szerint a vár minden nap látogatható- kivéve hétfőn. A belépő egyébként 4 M TL, tehát 20 millióval gazdagabbak lettünk, egy élménnyel viszont szegényebbek.

Meg kellet elégednünk egy tengerparti sétával, a város nyüzsgő forgatagának élvezetével. A tengerpart és a kikötő is hangulatos, az esti fények pompásak lehetnek. A bazár természetesen itt is egy külön színfolt. Közvetlenül a tengerpartra telepszik, a szűk sikátorok vagy napvédő ponyvával vannak befedve, vagy a futtatott zöld növényzet adja az utca tetejét. Az áruválaszték- és bőség nem ismer itt sem határokat, az ember fantáziája sem tudja azt túlszárnyalni.

A városból kijövet megismertük az éppen aktuális csúcsforgalmat, aminek ugyancsak megvan a maga hangulata, csak ehhez is pozitívan kell hozzáállni.

Marmaris központjában betértünk egy áruházba, ahol megvásároltuk a szükségleteket, mivel ismét sütésre adtuk a fejünket. Az esti menü rablóhús volt. A két kilóra sikeredett húsmennyiség kilenc, méretes pálcikát adott ki, amihez még hozzájött a sült krumpli és a saláta. A jóllakottság érzésével vetettük be magunkat ismét az esti-éjszakai Marmaris forgatagába. Üdítő, sör, jégkrém még elment, de kebabot már nem kívánt senki. A bazárt nem lehetett kihagyni, Szandra és Anita ismételten szemezgettek a cipőkkel és a ruhaneműkkel.

A programajánlatok mellett ma sem lehetett szó nélkül elmenni, egyre csak a rafting jött elő. Az internetről 45 €/fő árinformációnk volt, itt a kínálat 30 €, egész napos programmal. A fiatalok javasolták, hogy barátkozzak a gondolattal, és a lehetőséget tartsam napirenden. Ekkor már sejtettem, hogy nem én leszek a nyerő.

Esténként már nem volt jellemző az órát nézni, tudvalevő volt, hogy lefekvésre már csak másnap van időnk. Ezen a napon sem történt másként. Az egész napos kirándulás valamivel hosszabb volt, mint négyszáz kilométer, de a csapat változatlanul bírta a gyűrődést. Lefekvés előtt még pontosítottuk a másnapi programot, amikor is Daca és környéke került a célkeresztbe. Túl sok kilométerrel nem számoltunk, de az is nyilvánvaló volt, hogy az esti Marmarist holnap se lehet kihagyni. Eltelt a hatodik nap, nekifeküdtünk az ötödik kempingéjszakának.

Km: 400

7. nap ( kedd ): M a r m a r i s

Sikerült időben felkelni, átutaztunk a városon, megnéztük a Nagy Szulejmán erődöt, majd Datca felé vettük az irányt, szintén egy panoráma úton. Datca-ig az út kifogástalan volt, ezért megtoldottuk még kb 25 kilométerrel és elmentünk Knidasba. Ennek az útnak a minőségéről sok jót nem lehet mondani, de a táj nagyon szép volt. Átmentünk néhány kisebb településen, ami kisebbfajta időutazás volt a múltba, de ennek is megvolt a maga sajátos hangulata. A Knidasba történő oda-visszautazás, meg az ott eltöltött idő, mintegy három órába telt. A paradicsom sziget és a Kleopátra sziget is kirándulási célpont lehet.

Datca, nagyon hangulatos kisváros, régen minden bizonnyal egy kis halászfalu lehetett, ma is kevesebb, mint tízezer lakosa van. Tengeröböl veszi körül, így természetesen van kikötője, ami igen hangulatos. Az üzletek, éttermek egymást érik.

Állítólag itt van a delfinek találkozó helye. Mi nem találkoztunk delfinekkel, mert akkor jönnek be az öbölbe, amikor a nyílt tenger és az öböl vizének hőmérséklete közel azonos. Augusztus közepén ez aligha képzelhető el. Itt is eltöltöttünk két órát, majd visszaindultunk a kempingbe, mert este még búcsút akartunk venni Marmaristól. A napi kirándulás csaknem kétszáz kilométeres volt. Készítettünk egy levest, a városban úgyis várt a kebab.

Kora este mentünk be a városba, közben elő-előjött a rafting téma. Kénytelen voltam beadni a derekam, minek következtében az eredeti programot ismételten át kellett ütemezni, a marmarisi tartózkodást is meg kellett toldani egy nappal, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a ciprusi kiruccanás esélye a minimálisra csökkent. Kimaradt a Dalyan-delta és a Köycegiz-tó is, nem találkoztunk a cserepes teknősökkel sem. Nyomban keresni kellett egy utazásszervezőt, megrendelni a másnapi programot.

Az alku nem maradhatott itt sem el, de megvolt az eredménye, mert 150 helyett 120 €-ért sikerült bevásárolnunk. Ismertették a programot, amelyből a leglényegesebbet jegyeztük meg, azt, hogy reggel fél nyolckor jönnek értünk a kempingbe.

A kedélyek lecsillapodtak, nyugodt esti séta, izgalommentes bazárlátogatás, kebab, üdítő és sör követték egymást – a sorrendért nem vállalok felelősséget.

Éjfél körül értünk vissza a kempingbe, melyre jellemző volt, hogy időnként egy-egy darázscsapat tisztelte meg társaságunkat, általában étkezés közben. Mentségükre legyen mondva, hogy igen illedelmesen viselkedtek, támadó szándékuk egyáltalán nem volt, de egy kis elemózsiát ők is elfogyasztottak. Megszoktuk a társaságukat, kölcsönösen nem nehezteltünk egymásra, darázscsípés nélkül sikerült megúszni.

A kemping tulajdonosa még az étteremben volt, meghívott egy sörre, és rendeztük a számlát is. Nem akartam megsérteni azzal, hogy némi alkudozás ne történjen, így a négyre szaporodott napokért 30 €-t kellett fizetni. Mindenki a holnapi napot várva tért nyugovóra.

km: 200

8. nap ( szerda ): M a r m a r i s

A rafting napja. Vadvízi evezési tapasztalatokkal egyikünk sem rendelkezett, ezért azt felfokozott érdeklődés előzte meg. Az most volt először természetes, hogy mindenki időben ébredt.

Erre szükség is volt, mert fél nyolc előtt öt perccel egy 14 személyes vadonatúj VW kisbusszal jöttek értünk. Marmarisban még felvettünk három lengyel lányt, egy fiatal holland párt és négy oroszul beszélő turistát

Közel másfélórás buszozás után érkeztünk meg a szervezők támaszpontjára, ahol átöltözési és tisztálkodási lehetőség is volt. Kaptunk egy reggelit, ami zsemle, tea, vaj, lekvár és uborka összetételű volt- szabad szedéssel. Ezt követte egy szárazföldi kiképzés, ami egyben balesetvédelmi oktatásnak is megfelelt, majd kiosztották mindenki részére a mentőmellényt és a fejvédő sisakot. A sisakok zöme fehér színű volt, de a szerényebb vízi jártassággal rendelkezők, így én is, kék színűt kaptak. Mindösszesen 90-100-an lehettünk. Viseltesebb, terepjáró kisbuszokba szálltunk, a buszok tetején a gumicsónakok és a felszerelés kaptak helyet.

Innen további, csaknem kétórás buszozás következett, hegyi terepszakaszon, ami részben a jeep safari útvonala is volt- egyet fizet, kettőt kap. Hol köves, hol földút váltotta egymást, helyenként ezer méter feletti magasságban. Most már értettük, hogy miért kellett buszt váltani. Nem jellemző, hogy lakott területen jártunk volna, de azért néhány házzal, legelésző jószágokkal is találkoztunk. Errefelé a postás sem járhat túl sűrűn!

Nyolcszáz méter magasan álltunk meg a Dalaman cayi (folyó) partján. Itt összeállították a csónakok személyzetét, minden csónak kapott egy vezetőt. A mi ötfős csapatunk kiegészült a három lengyel lánnyal és a vezetőnkkel, aki egy fiatal srác volt. Ő egyébként a jazz zenélést hagyta abba a rafting kedvéért, amit elsősorban Indiában és Nepálban művel. Tökéletesen beszélt angolul és jó humorérzéke is volt. Következett egy szárazföldi edzés, most már a szereléssel, a csónakkal és a lapátokkal együtt. A csónak farában helyet foglaló vezető határozta meg, hogy ki, hol foglaljon helyet, majd megegyeztünk abban, hogy az angol lesz a társalgási nyelv. Ezt követően megismertetett bennünket a „vezényszavakkal”, nevezetesen: előre evezz, hátrafelé evezz, stop, kapaszkodj, kapaszkodj és ülj a csónak fenekébe, majd megmutatta a lapát használatának módját. Mindezeket néhányszor elismételtük. Ez után következett a csónakok vízrebocsátása.

Három szervező és a videós egy külön csónakkal, valamint egy felvezető kajakos előre mentek, majd a többi csónak egymást követte, mi a középmezőny tájékán. Összesen kilenc csónak indult el, 8-12 fős amatőr személyzettel. A legnőiesebb a mi csónakunk volt.

A szárazföldi ismereteket egy újabb, most már vizes gyakorlat követte. Megtudtuk, hogy nyolcszáz méter magasról indulunk le 130 méterre, 14 kilométer hosszan, négy olyan hely lesz, ahol 2-3 méteres szintkülönbséget kell leküzdeni. A folyó nem túl mély, nem mélyebb 1-2 méternél, helyenként át is lehet gázolni rajta, de ősszel és télen akár 8-10 méterre is felduzzad a sziklafalak között. A meder is tele van sziklákkal, azok között kell szlalomozni.

Számomra az első akadályvétel sikerült a legemlékezetesebbre, mert egyszerűen kiestem a csónakból. Működésbe lépett a mentőalakulat, kötelek repültek felém, majd a csónakot mintegy ötven méterrel megelőzve értem partot, természetesen csuromvizesen.

A folyó vize kristálytiszta, kellemesen hűvös volt, a későbbiekben ittunk is belőle. Nem sokáig maradtam abban a tudatban, hogy az első esemény főszereplője vagyok, mert kiderült, hogy előttem, a mögöttem ülő lengyel lány is kipottyant. Több alkalommal is megálltunk pihenni, fürdeni, forrásvizet inni.

Előbb-utóbb senki sem maradt szárazon, minden csónakból volt egy-két kieső, de volt olyan is, hogy felborult az egész csónak.

A videós végigkísérte az eseményeket. Az egész vadvízi evezést a tökéletes szervezettség jellemezte, a félelem helyett a kaland érzete.

Volt olyan szakasz, amit csak parti hegymászással lehetett leküzdeni. Vezetőnk rutinjára jellemző, hogy végig meghagyta bennünk azt az illúziót, hogy mi vagyunk a történések főszereplői, holott legfeljebb azok lelkes résztvevői voltunk, meggyőződésem, hogy a csónakot teljes személyzetével együtt, egyedül is végig tudta volna vezetni. A folyó csak a számunkra kijelölt szakasz végére szelídült meg, ahol már vártak ránk a buszok. Teljesítettük a vadvízi kiképzést, így már ahhoz is volt jogunk, hogy a teljes felszerelést mi vigyük a buszokhoz. Másfél órával később érhettünk vissza, a kiindulási támaszpontra, ekkor már fél hat lehetett.

A farkaséhes társaságot kiadós vacsora várta; roston sült pulykamell, rizs, sült krumpli, zöldségsaláta és franciasaláta, mindez szabadszedéssel és repetával. A büfét csak módjával látogattuk egy-két sör és üdítő erejéig, ugyanis alig vittünk magunkkal pénzt, az Efesért pedig elkértek négymilliót. A kiadós vacsora után a videós ízelítőt adott a felvételből, amit meg lehetett rendelni, vágva, zenei aláfestéssel. Ugyancsak lehetett rendelni fotósorozatot is. A 30 perces fim 35 USD, a fotó 25 USD volt, minek másnapi házhozszállítását, de akár lakcímre való elküldését is vállalták. Mivel nem volt nálunk pénz, ennek a kísértésnek ellenálltunk. A társalgás közben kiderült, hogy a mi buszunk kivételével szinte mindenki oroszul beszélt, azt, hogy a hajdani Birodalom mely szegletéből jöttek, azt nem tudtuk meg.

Hét óra után vettünk búcsút vezetőnktől és szálltunk fel az időközben odaérkező elit buszokra. Megelégedéssel nyugtáztuk mindannyian az élményeket, egyöntetű volt a vélemény, hogy megérte a marmarisi tartózkodást a vadvízi evezés kedvéért egy nappal meghosszabbítani. Fél kilenc lehetett, amikor a kempingünkhöz értünk- elsőnek minket szállítottak haza.

Csoda történt, elfelejtették szóvá tenni, hogy menjünk be a városba! Ilyen se volt még, hogy éjfél előtt legyen takarodó. Előtte természetesen megbeszéltük a másnapi elképzeléseket és Efes minőségellenőrzést is végeztünk. Ez volt az első autómentes napunk.

Másnapra vonatkozóan abban állapodtunk meg, hogy 8-9 között jó lenne elindulni Fethiye felé. Altatóra ma sem volt szükség, magunk mögött tudtuk a nyolcadik napot és hozzáfogtunk hetedik kempingéjszakánkhoz; Kusadasi 3, Marmaris 4.

Km: 0

9. nap ( csütörtök ): Ö l ü d e n i z

Szemlátomást mindenki kipihenten ébredt, így viszonylag időben túltettük magunkat a reggeli feladatokon, összepakoltunk, sátrat bontottunk, majd elindultunk a következőnek kiszemelt célállomás felé. A Köycegiz-tónál nem álltunk meg, csupán elhaladtunk mellette. Élveztük a szép tájat, a jó utat és a megjavult autó tempóját.

Ez utóbbi élvezete addig tartott, amíg nem polgári ruhába öltözött személyek tudtunkra adták, hogy meg akarnak velünk személyesen is ismerkedni. A történés lényege, hogy a rendőrségi radar szerint a megengedett 90 kilométeres sebesség helyett 121 kilométeres sebességgel vettünk részt a közúti közlekedésben, ami igen nagy bűnnek számít.

A bűnbocsánat elnyerésének ára van, mégpedig 167 millió török nemzeti fizetőeszköz, ami 95 €-nak felel meg. A bűnbocsánat elnyerésére a helyszínen, együttesen jelenlévő négyfős testület előtt van lehetőség, ami „más megoldást” kizárt. A veszteségtermelés üteme bizony felgyorsult. Amennyiben a helyszíni fizetés elmaradna, akkor ennek tényét rávezetik az autó beléptető okmányára, és kilépésnél kell nyomatékosabban vezekelni. Erre az esetre céloztam a fénymásolat kapcsán. Hasonló esetekre számolva az sem hátrányos, ha van kéznél egy hazai, valódinak tűnő olyan igazolvány, mely az azonos testületbe való tartozást teszi valószínűvé.

Balázsnak, mint navigátornak ettől kezdve fokozottabb figyelmet kellett fordítani az esetlegesen ismétlődő rendőri ellenőrzésre, illetve annak időben történő előrejelzésével. A szembejövők itt is alkalmaztak figyelmeztető jelzést, de arról nehéz lett volna megállapítani, hogy az a sebességmérésre vonatkozik, vagy csak az egyébként is szokványos villogásról van szó. A sebességmérés egyébként ugyanolyan sunyi módon történik, mint nálunk, semmi köze nincs a közúti közlekedés biztonságához, egyszerűen a pénzbeszedésen van a hangsúly. Eltérés csupán abban mutatkozik, hogy nálunk ezt egyre inkább kopaszra borotvált fejű, míg a törököknél jellegzetesen bajszos egyenruhások végzik.

A hagyományosnak mondható közúti ellenőrzés viszont igen kulturáltan történik; táblával és bójákkal előre jelzik a kialakított ellenőrző pontot. Az útjelző táblák jól használhatók és ugyanez mondható el a forgalomirányító lámpákról, az útburkolati jelekről is.

Fethiye-től nem sokat vártunk, ezért mintegy tizenöt kilométerrel távolabb, Ölüdenizt vettük célba. Élveztük az utazás örömét, az út mentén számtalan gyümölcsárus és vendéglő előtt haladtunk el. Ezek egy-egy oázist képeztek, gyakran tekintélyes vízsugárral locsolták környezetüket, mely alkalmas volt arra is, hogy aláálljunk az autóval, vagy csak áthaladjunk alatta, kellemesen lehűteni a karosszériát. Ilyen esetekben csak arra kellett vigyázni, hogy elkerüljük az autómosó gyerekek rohamait.

Fethiyén csak áthaladtunk, nem nyújtott kellemes benyomást, de nem tettünk le egy későbbi városnézésről. Ölüdenizben, közvetlenül a tengerparton, mindjárt találtunk egymás mellett két kempinget. Ahol megálltunk, a gazda szerepét-mint később kiderült- egy húsz év körüli egyetemista fiú látta el. Nagyon készségesen hozta a hűtött Efest, amíg a lányok szétnéztek. Közben elmesélte, hogy egyetemista és a nyári szünetben kempingezik, amiért fizetségképpen €-ra átszámolva 800-at kap, ami valamivel több, mint egyébként az egyetemi ösztöndíja. Jövetben többször is eszünkbe jutott, hogy Törökország bizony elég messze van, most viszont jóval a visszaút előtt arra is gondoltunk, hogy bizony Magyarország is elég távoli.

Sikerült helyet találni - természetesen a másik kempingben, de ez nem okozott feszültséget, újdonsült ismerősünk a sörért sem fogadott el fizetséget. Választott kempingünk is a szerényebb kategóriába tartozott, de a célnak megfelelt, kaptunk elektromos áramot is, a homokos tengerpart néhány lépésre volt a sátortól, három napra 30 M TL-t kellett fizetni. A kempingben több faház és lakókocsi is volt, melyeknek a lakói láthatóan hosszabb időre rendezkedtek be.

Az ölüdenizi öblöt csaknem teljesen kettéosztja egy hosszan benyúló homokpad, ami a légi felvételeken, prospektusokon és képeslapokon hófehér homoknak tűnik, a valóságban mezítlábnak nem való apró kavics. Mi a kettéosztott öböl kisebbik felében voltunk, de a földnyelvre akár gyalogszerrel is át lehetett sétálni. Az érkezés napja strandolással és a környékkel való ismerkedéssel telt el.

A fethiyei városnézést másnapra ütemeztük. Ekkor vettük észre, hogy az előző kempingben hagytuk a ruhaszárító kötelet- szerencsére ruhák nélkül, és elhagytuk a mosogató szert is, aminek pótlása nem okozott nehézséget.

Anita bejelentette, hogy kisebb egészségügyi problémája van, ami abban nyilvánul meg, hogy az anyagcsere-folyamata lelassult, a megszokottnál ritkábban keresi fel a mellékhelyiséget. Az ezzel ellentétes tünetekre kellően fel voltunk készülve, de erre az esetre nem. Természetesen ajánlottunk többféle megoldást, de ő bízott abban, hogy a természet rendje előbb-utóbb megoldja problémáját. Lazára vettük táplálkozási igényünket, megelégedtünk egy kiadós levessel. Mindenkinek jól jött a kissé hosszabb strandolás, pihenés, a lefekvéssel se kellett éjfélig várni, Anitának is igaza lett, így nyugodt éjszaka elé néztünk.

Én még meglátogattam a szomszédos kemping éttermét, ki akartam engesztelni egyetemista barátunkat.

Sikerült is találkozni vele, el is fogyasztottunk néhány sört, de most sem engedte, hogy én fizessek. Lefekvés előtt még megnéztem a napi kilométert, ami meglepően kevés volt, alig autóztunk kétszáz kilométert. Km : 200

10. nap ( péntek ): Ö l ü d e n i z

Az ébresztőt nem siettük el, hiszen erre a napra csupán egy fethiyei városnézés volt beütemezve. Kényelmes és kiadós reggelizés után indultunk a városba. Lehet, hogy a célirányozottságnak köszönhetően, már sokkal kellemesebb képet mutatott a város, mint első látásra. Elsőként a király-sírokhoz mentünk, majd megnéztük a színház romjait- Timi idegenvezetése mellett. A tengerparton találtunk egy őrzött, de nem fizető parkolót. Innen kényelmes sétát lehetett tenni az óvárosba.

Hosszan sétáltunk a tengerparton, nézelődtünk a délutáni nyugalmában lévő városközpontban.

A társaság esti főzésre és csirkepaprikásra szavazott, ezért hosszabban időztünk a parkoló melletti, Gima névre hallgató, egyébként igen színvonalas bevásárlóközpontban is, ahol sikerült beszerezni minden kelléket. Vettünk egy másfél kilós előhűtött csirkét, mellé még hat combot, a nokedlihez tojást, gyümölcsöt, édességet, vizet, üdítőt, kenyeret és sört. Kezdett sötétedni, amikor visszaindultunk a kempingbe, de előtte még megpróbáltam olimpiai információkhoz jutni.

Már csaknem egy hete tartottak a Játékok, de vajmi keveset tudtunk az Athénban történtekről. A török tv is közvetítette az athéni eseményeket, de azok iránt alig volt érdeklődés. Néha-néha sikerült elcsípni valamit, de nem magyar érdekeltségű eseményt.

Nem a sport iránt volt közönyösség, hanem egyszerűen az Olimpia iránt. Focit, azt állandóan lehetett nézni. Az újságok sem voltak tele olimpiai hírekkel, főleg az után, hogy a törökök mindjárt az első napokban begyűjtötték lehetséges érmeiket. Az éremtáblázatból lehetett csupán következtetéseket levonni, ezért jól jött minden információ –otthonról.

A főzési előkészületek közben a szomszéd kempingből meglátogatott ismerősünk, akit végre sikerült megkínálni „saját” sörünkkel. Alkalmunk nyílt elbeszélgetni vele a másnapra tervezett, Saklikent-kanyont célbavevő kirándulásunkról. Kaptunk néhány hasznos információt, majd elkészítettük ismét kiadósra sikerült vacsoránkat.

Visszafogottan autóztunk ezen a napon is, nem mentünk többet ötven kilométernél. Mivel az idő még gyerek volt, lejátszottunk egy römi partit, majd éjfél körül nyugovóra tértünk azzal, hogy az ébresztőt se kell elsietni.

Km: 50

11. nap ( szombat ): Ö l ü d e n i z

Nem keltünk túl korán, bőségesen megreggeliztünk, közben élveztük a tengerpart kellemes közelségét. Tudtuk, hogy nem kifejezetten megerőltető nap áll előttünk. Kempingünktől mintegy háromszáz méterre volt a sikló-ejtőernyőzők leszálló helye, így az ejtőernyőzés reánk eső élményét folyamatosan élvezhettük. Fél óra ejtőernyőzés, kísérővel 100 USD-be került, amit nem vettünk igénybe.

Napi programunkhoz az útvonal Fethiyén keresztül vezetett. Szerintem azóta sem sikerült eldönteni, hogy kedveljük-e ezt a városkát, vagy sem. Annyi bizonyos, hogy Kusadasi és Marmaris mindannyinkhoz közelebb áll. A Saklikent-kanyonról indulóban annyit tudtunk, hogy csodálatos, szemet gyönyörködtető látványról van szó. Szervezett utakat is indítottak oda, de mi az egyéni megmérettetést választottuk.

Áthaladva Fethiyén, az Antalya felé vezető utat választottuk egészen a Xanthos-i elágazásig. Nyugodt, kiránduló tempós autózással értünk a kanyonhoz. Láthattuk, hogy a természet csodákra képes. Visszaidézhettük a vadvízi evezésünk látvány-élményeit, itt is mintegy száz méter magas, meredek és szűk hegyfalak közé szorult be a hol csordogáló, hol zuhanó folyó.

Kulturáltan és praktikusan kiépített függőúton jutottunk a folyó lezuhanó szakaszához, miután személyenként 10 M TL-t, mint belépőt kifizettünk. A zuhatag hangja és a folyóra települt vendéglő fogadott bennünket. A negyvenfokos hőséget kellemes, páradús levegő enyhítette. Lehetőség nyílt kanyon-sétára is, azaz végig lehetett sétálni a folyó medrén. Ehhez 3 M TL-ért gumicipőre lehetett cserélni az éppen lábon lévőt. Rajtam kívül mindenki élt ezzel a lehetőséggel, nekem a videózás és a fényképezés maradt, na meg néhány Efes.

Szemmel láthatóan nem csúcsforgalomban érkeztünk, de érezni lehetett a vendégfogadásra való felkészültséget. Szabadtűzön sütöttek, szólt a kellemes török zene, szépen, lassan csordogáltak a turisták is. Már korábban is szembetűnt, hogy alig-alig találkoztunk külföldiekkel, legalábbis nem a magunkfajta autós utazókkal. Talán a távolság miatt, inkább a belföldi turizmus volt a jellemző, a külföldiek pedig szervezett csoportokban voltak láthatók. Amikor visszamentünk a parkolóba, az már szinte meg volt telve, nem egy kínai vagy japán feliratú autóbuszt is láttunk.

A későbbiek során is ez volt a tapasztalatunk, bár elvétve találkoztunk magyarokkal is, néhány francia és olasz rendszámú autó is poroszkált körülöttünk.

A fiatalokat nem zavarta, hogy a kanyonból csuromvizesen jöttek vissza, már megszokták, hogy gyorsan meg lehet száradni. Nyugodt tempójú visszautazás következett, néhány megállóval és gyümölcsvásárlással. Fethiye ismét útba esett, ahol bevásároltunk az esti főzőcskézéshez. Igaz, hogy Szandra „telítődöttnek” minősítette magát a kanyonban törökülésben elfogyasztott sült krumpli után, a társaság mégis a rostonsült hús mellett voksolt. A bevásárlást sikerült egy kissé érdekessé tenni azzal, hogy nem is tudtuk, hogy milyen fajta húst veszünk, így a lányok fínyásságának sem biztos, hogy eleget tudtunk tenni. Mint később kiderült, sikerült vásárolnunk néhány szelet bárány, marha és emu husikát. Lehet, hogy a magyar fűszerek csodetevő hatásának, de az is lehet, hogy magasszintű hozzáértésünknek köszönhetően a legfínyásabb gyomor is meg tudott telni.

Nem kihagyható élményként értékeltük kirándulásunkat. A 180 kilométeres kiruccanás nem volt megerőltető, Ölüdeniz búcsúéjszakája következett, mert másnap már Antalya várt bennünket. Kimaradt a látnivalók közül Telmesszosz, Patara, Xanthos, Kekov-sziget, Finike, Olimpos.

Km: 180

12. nap ( vasárnap ): G ö y n ü k

Viszonylag gyorsan kerültünk menetkész állapotba, a kemping még csak kezdett éledezni, amikor kilenc óra előtt a tulaj jó utat kívánt. Az útvonal a saklikenti leágazásig ismerős volt, így alkalom kínálkozott egy félidős mérleg készítésére. Pénzünk időarányosan fogyott, a kempingekre sem költöttünk többet, mint amennyivel előzetesen számoltunk. Összesen már tíz kempingéjszaka volt mögöttünk. Kilométer teljesítésünk egy kicsit meghaladta a kalkuláltat, ráadásul ezen a téren még nem voltunk félidőben.

A belső út helyett a hosszabb, tengerparti utat választottuk- panorámájában nem is csalódtunk. Benéztünk Kalkanba és Kasba, ahol volt egy rövidebb hegyi terelőút, útépítés miatt, egyébként nem lehetett panaszunk az út minőségére. Demrében a Mikulás képe fogadott a negyvenfokos hőségben, mert a törökök szerint itt van a Télapó szülőhelye. Finike és Kemer után értünk Antalya térségébe, amihez felhasználtunk 320 kilométert.

Antalya az 1973-as emlékképekből már nem mutatott semmit, egy modern nagyváros lett, mint a török Riviéra központja. Legelőször a színvonalas, modern és színeiben is látványos városépítés tűnt szembe. Logikusan és az idegen számára is érthetően szervezték meg a közúti közlekedést, a várost könnyen áttekinthetővé tették. A másik meglepetést a török viszonylatban esetenként nem mindennapi tisztaság okozta. Folyamatosan tisztították a közterületeket, locsolták az utakat, járdákat, parkosítottak.

Azt tudtuk, hogy a város, strandolásra is alkalmas, homokos tengerpartja a várostól keletre, a Side felé vezető út mentén fekszik, ezért át kellett autóznunk a városon. A Lara névre hallgató tengerparti szakasz strandok egymáshoz tapadó hosszú láncolatából áll, leginkább emlékeztet az olasz lídókra. Ezek mellett elhaladva a tömegen kívül a strandok európai mércével is mérhető színvonala tűnt fel.

Bosszúságunkra ezen a szakaszon kempinget nem találtunk. Betértünk egy motelbe, ahol sátorosan is befogadtak volna bennünket, de mi a hagyományos kempingezés mellett döntöttünk, még annak árán is, hogy lehet, hogy vissza kell mennünk akár Kemerig is.

Ismét következett egy kis városnézés, majd Antalya alatt 35 kilométerrel találtunk egy kempinget, Göynük nevű településen.

Ez a kemping is a szerényebbek közé tartozott, három napra 20 €-ban egyeztünk meg. Mint általában, a török kempingek szerénysége itt is a vizesblokk igénytelenebb egyszerűségében mutatkozott meg. A tengerpart szépen ki volt építve, fövenyes sétányt alakítottak ki, de köves volt és viszonylag hirtelen mélyült. A tengerparti sétányon felállítottak egy sátorszerű közösségi épületet, ahol némi olimpiai rálátásra is szert tehettünk. Nem kívántunk kimozdulni, így foglalatosságunk, a kötelező feladatokon túlmenően a semmittevéshez hasonlított- de ez is jól esett. Nem bajlódtunk főzőcskézéssel sem, a hazai ízekből falatozgattunk, kiegészítve a kemping marketjének kínálatával.

Ennek a kempingnek is volt egy jellegzetessége: szinte minden sátorhoz, vagy lakókocsihoz tartozott néhány kutya is. A mellettünk lévő lakókocsi egy középkorú házaspárból és hat kutyából állt. Az ebek nem zavartak bennünket, általában fegyelmezettek voltak, bár egyikük reggelre mindig elvitte a kisseprűt. Társaságukat leginkább Szandra élvezte. A kilométert szerény hatvannal sikerült szaporítani. Este jutott idő egy kártyapartira és a másnapi program megbeszélésére.

Km: 380

13. nap ( hétfő ): G ö y n ü k

Antalya környékén is több nevezetesség, látnivaló található, ezért a teljesség igénye fel sem vetődött. Erre a napra színházlátogatást terveztünk, meg egy természetvédelmi terület, nemzeti park és vízesés felkeresését. A színházat illetően Aspendosra esett a választás, azzal, hogy a több mint 1800 éves műemlék idegenvezetésére Anita készült fel. A vissza útra Kursunlu lett betervezve. További nevezetességek felkeresésével nem akartuk terhelni magunkat, estére főzést, másnapra antalyai városnézést ütemeztünk be.

Termessos, Perge, Dűdeni vízesések, Side, Manavgat vízesés már nem fért a programba.

Reggel időben sikerült elindulni, tíz óra sem volt, amikor leparkoltunk az ókori nevezetesség előtt. Ehhez hozzávetőlegesen kilencven kilométert kellett megtenni az Alanya felé vezető úton, ismételten átutazva Antalyán. Az út és az útjelzések végig kifogástalanok voltak. Személyenként itt sem adták alább 10 M TL-nél a belépőket. Ha arra gondolunk, hogy a mi Nemzeti Színházunk építésén évtizedekig kellett vajúdni, Aspendos pedig lassan kétezer éve áll és még ma is működő színház, felesleges elmélkedni arról, hogy mi lesz kétezer év múlva a mi Nemzetinkkel. A parkolóban „jutányos” áron eredeti ókori érméket kínáltak, de miután kiderült, hogy azok mennyiségi korlátozás nélkül beszerezhetők, azok műértékét illetően komoly kételyeink támadtak.

Maga a színházlátogatás valóban megérte az ott eltöltött időt. A színház körbejárásával kellemesen elfáradtunk, vágytunk a természetbe- irány Kursunlu. Ehhez ismét Antalya felé kellett venni az irányt, majd a jövetben már szemrevételezett kereszteződésnél céloztuk meg a nemzeti parkot. A park bejáratánál két, tevegelésre felkészített kétpúpú fogadott bennünket, de szolgáltatásaikat nem vettük igénybe, csupán néhány fotó és videofelvétel erejéig. A pénztárnál meglepetés fogadott, mert a diákigazolványt elfogadták, így megúsztuk a belépést 6 M TL-ért.

A park nagyon kellemes környezetben fekszik, a botanikusok és az ornitológusok biztosan külön élveznék.

Szandráék először a bazársort tesztelték, de szerencsére a bizsugyűjtemény nem gyarapodott. Érdeklődéssel sétáltunk le a vízeséshez. Méretét tekintve egyáltalán nem a Niagaráról van szó, de a lezúduló víztömeg így is kellemesen hűsítő látványt nyújtott.

Külön élvezte a társaság, hogy a vízfüggöny mögé lehetett menni, a szárazság különösebb veszélyeztetése nélkül. Itt is „kötelező” volt a videózás és a fotózás. Élményszámba ment ez a kirándulás is. A büfében pihentünk egy keveset, majd a már ismerős útvonalon, Antalyán keresztül kempingünkbe indultunk. Kora délután volt, Kemerben gondoltuk megejteni a vacsorához szükséges kellékek beszerzését, ezért nem álltunk meg a hatalmas bevásárlóközpontnál.

A város előtt többször tapasztaltuk, hogy építik az utat, amihez egy hegyoldalt is át kellett formálni. Ezideig útlezárás nem volt, az arra figyelmeztető tábla is elkerülte figyelmünket.

Most más volt a helyzet, út-és forgalomlezárás, hatalmas dugó a tűző napon, legalább negyven fokban. Módosítottunk korábbi elképzelésünkön, visszafordultunk a városba és a bevásárlóközpont parkolójában kötöttünk ki. Többszintes, hatalmas, modern építésű objektumról van szó. Mi az élelmiszer osztályt céloztuk meg. Méretére jellemző, hogy a szegedi Tesco szőröstül-bőröstül elférne ezen az egy osztályon. A társaság szétvált, én kizárólag a napi szükségletekre koncentráltam, míg a többiek minden másra.

Ezideig magyarokkal nem találkoztunk, elvétve lehetett magyar szót hallani. A zöldség- gyümölcs részlegen négyfős, magyarul beszélő, jóltáplált hölgykoszorúra lettem figyelmes. Nem volt szándékomban hallgatózni, de akaratom ellenére is hallottam, hogy egymást túllicitálva sokalták az árakat. Nem tudom, hogy Bolygónk mely szegletéből jöttek, ugyanis én nem láttam az árakon csodálkozni valót. Ez adta az ötletet, hogy néhány áruféleség árát feljegyezzem. Az áruválaszték összeállítása véletlenszerű, semmi köze nincs a KSH bevásárlókosarához. Az árak millió TL-ben értendők.

2,5 l Fanta: 3,5; 2,5 l cola : 2; 1,5 l tej: 2,1 ; 1 l étolaj: 3-5 ; 5 l olíva olaj : 26 ;

1 doboz Lipton filteres tea: 2,5 ; 1 kg liszt: 1 ; 1 kg sajt: 11 ; 1 kg túró: 6 ; cips:1,3 ; 10 tojás: 1,6 ; 1 kg rizs: 2 ; 1 doboz sajt: 1,7 ; 0,5 kg száraz tészta: 0,5 ;

1 kg virsli: 4 ; 1 kg darálthús: 8,3 ; 1 kg felvágott: 12-33 ; 1 kg egész csirke: 3,8 ;

1 kg csirkemell: 5,2 ; 1,5 kg mosópor: 3,6 ;

A bevásárlást most kiegészítettük néhány édességgel is, még nézelődtünk az időtöltés végett egy keveset, majd a forgalmi dugó részesei lettünk. Ismét találkoztunk magyarokkal, egy fiatal házaspár figyelt fel rendszámunkra. Kemeri szállással repülőgépes turisták voltak, egy fakultatív programról hazafelé kerültek a dugóba.

Az útlezárást lehetett előre tudni. Ennek köszönhető, hogy a kocsisort árusok serege lepte el. Lehetett jégkrémet, hideg vizet, cipőt, teát, üdítőt, de még helyben sütött, vagy főzött kukoricát is venni. A törökök leleményessége nem ismer határt.

Már sötétedett, amikor visszaérkeztünk a kempingbe. A vacsora rizses hús, savanyúság és gyümölcs volt, kiadós mennyiségben. A forgalmi helyzethez igazítottuk a másnapi programot, azaz Antalya by night lett beütemezve, este hét körül szándékoztunk bemenni a városba, így hosszabb pihenéssel lehetett számolni.

Km: 220

14. nap ( kedd ): G ö y n ü k

Nem kapkodtuk el a felkelést, a líra milliók mellett időmilliomosok is voltunk. A késői reggeli után pihenés, strandolás és olimpiai információk beszerzése következett. Délutánra halasztottuk könnyű ebédünket, nem főztünk csak levest, mert a vacsorát az antalyai programba iktattuk be.

Tv nézéssel és strandolással múlattuk az időt. Közben Balázs a tengerparton talált egy, első látásra is értékesnek tűnő, többfunkciós karórát. A recepción szándékoztunk leadni, de rövid idő elteltével láttuk, hogy, egy kisebb társaság lázas keresésbe kezdett. Az óra tulajdonosa néhány napja, 18. születésnapja alkalmából, szüleitől kapta ajándékba az órát. Édesanyja is hálálkodott, valóban értékes óráról volt szó, 500 USD-ért vették.

Másnap, indulási nap várt ránk, ezért útvonaltervezéssel is kellett foglalkoznunk. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a tengerparton, Manavgat- Alanya- Anamur útvonalon megyünk Tasucuba. Innen szándékoztunk áthajózni török- Ciprusra. Többirányú információkkal is meggyőztek arról, hogy nem érdemes átmenni É-Ciprusra, ezért megkérdőjeleződött Tasucu is. Idáig az út 400 kilométer lett volna, majd kétnapi pihenőt követően mentünk volna tovább Mersin- Tarsus- Pozanti- Nigde- Nevsehir útvonalon további 400 kilométert megtéve Göremébe.

Lehet, hogy utólag sajnáljuk, de nem ezt a megoldást választottuk. Úgy döntöttünk, hogy Manavgat- Akseki- Bozkir- Cumra- Konya- Aksaray- Nevsehir útvonalon megyünk Kappadókiába. Ehhez 608 kilométert kellett vállalni azzal, hogy ebből mintegy 130 kilométer nem főútvonal, helyenként hegyi szakasz, de hazafelé nem lesz ismétlés. Vállalta mindenki a hosszabb távot, hatszáz kilométer már nem is tűnt soknak.

Este hat óra után gondoltuk azt, hogy megszűnt a torlódás, így Antalya felé vettük az irányt. Sejtésünk bevált, jó félórával később már a város központjában parkoltunk le.

Antalyát eddig is csodáltuk, de esti kivilágításban egyszerűen gyönyörű volt. A zegzugos sikátorokon, a bazársorok között sétáltunk le a tengerpartra. Fölöttünk a városfal és a kivilágított város sziluettje, mellettünk a lágyan hullámzó, csónakokat ringató és a fényeket visszatükröző tenger. Hosszú séta és némi csemege vásárlása után néztük meg a Hadrianus-kaput.

Korábban többször hallottuk, olvastuk, hogy a magyar és a török nyelv igen közel áll egymáshoz, viszont a gyakorlatban ez ideig ezt nem vettük észre. Sétálgatásunk közben az egyik, távolabbi vendéglőből kellemes zene és ének hallatszott ki. Meg voltunk győződve arról, hogy magyar slágert hallunk, a szöveget helyenként még „értettük” is. Az volt a gyanús, hogy a számot egyikünk se ismerte, nem akartuk elhinni, hogy Antalyában magyar könnyűzenei ősbemutató lenne. Hitetlenségünk nem volt megalapozatlan, mert közelebb érve már világossá vált, hogy valódi török zenét hallunk, így megtapasztaltuk, hogy a nyelvrokonság igenis létezik.

Természetesen megnéztük a Yivli- minaretet, az Ulu- dzsámit, a Mehmet pasa- dzsámit és az Óratornyot is. Elfogyasztottuk a kebabot, ettünk némi gyümölcsöt és ittunk néhány üdítőt és sört. Indultunk vissza a kocsihoz, de a lányok futóműve csak-csak a bazár felé húzott. Apróbb vásárlások közbeiktatása során ismételten meggyőződtünk arról, hogy az alkudozás kötelező és egyáltalán nem veszik sértésnek, persze nem árt a fájdalomküszöböt eltalálni. Éjfél körül lehetett, amikor visszaindultunk a kempingbe.

Ezen a napon alig autóztunk nyolcvan kilométert. Azzal a tudattal feküdtünk le, hogy másnap időben kell kelni és indulni, mert előttünk áll több mint hatszáz kilométer.

Km: 80

15. nap ( szerda ): G ö r e m e

A reggeli feladatokon gyorsan túltettük magunkat, már fél nyolckor indulásra kész állapotban voltunk. Ismerősként haladtunk át Antalyán- a reggeli órákban is tetszett. Manavgat után tértünk le a tengerparti útról Akseki felé.

Eddig végig a tengerparton voltunk, most viszont Ázsia belsejébe, Törökország közepébe tartottunk. A tengerparton kellemes volt az idő, a 36-40 fokos meleget is elviselhetővé tette a tenger.

A magunkkal hozott hálózsákokat is csupán a gumimatracok kényelmesebbé tételére használtuk. Sejtettük, hogy Kappadókiában más körülmények lesznek.

’73 szeptember közepén, amikor Istanbulból (teljesen értelmetlennek tartom a város nevének írása körüli vitát, hogy Istanbul, vagy Istambul- utána kell nézni, hogy a törökök miként használják) mentünk Antalyába, a VARAN-busz Sirkeciből indult délután ötkor. Még nem volt kész a Boszporuszon átívelő első, Galata-híd, ezért a buszokat kompok vitték át az Aranyszarv-öblön a másik oldalra, Ázsiába, az üsküdari Kadiköy kikötőbe. Az átkelés csaknem két órát vett igénybe. A bursai megálló után, már késő este, de még 25-28 fokos melegben a busz utaskísérője –legnagyobb értetlenségünkre- az utasoknak takarókat osztott ki. A hajnali órákban kiderült, hogy nem ok nélkül, mert a hőmérséklet tíz fok alá süllyedt, hogy később a Földközi-tenger partján ismét harminc fok fölé emelkedjen, miközben a tenger is 24-26 fokos volt.

Akseki előtt tartottunk egy rövid pihenőt, a benzinkúttól leadtuk az aktuális fax-levelet, amiért nem fogadtak el fizetséget. A várost kikerülve és elhagyva tértünk le a főútról, itt vette kezdetét a hegyi szakasz. A térképen is ceruzavonással jelzett útról van szó. A mérsékelt tempó lehetővé tette, hogy élvezzük a táj szépségeit.

Áthaladtunk néhány hegyi falucskán, ami a maga nemében szintén élmény volt.

Visszamentünk az időben legalább néhány évtizedet. Vályogviskók, mérhetetlen szegénység volt az összkép Cumráig. Innen már ismét főút vezetett Konya felé.

Konyával kapcsolatosan voltak elképzeléseink, de visszafelé, így most, a várost elkerülő utat választottuk. Aksaray-ig csaknem nyílegyenes út vezetett, 120-140-es tempóban lehetett haladni. Egy német, egy francia, egy svájci és egy olasz autóval együtt alkottunk egy konvojt, váltott vezetéssel. Távolodva a nagyvárostól a táj egyre kihaltabb lett, de néhány kisebb települést érintettünk. Egy benzinkútnál megálltunk pihenni, a vendéglőben elfogyasztottuk az eddigi legkiadósabb és egyik legjobb kebab-adagunkat.

Kopár, helyenként sivatagra emlékeztető, néhol Holdbélinek tűnő tájakon haladtunk keresztül. Szegényes házak, nem tudni, hogy mit legelésző kecskék, birkák, lovak, pásztorkodó gyerekek jellemezték ezt a szakaszt. Elvétve akadt egy-két nagyobbacska település is, ami szemmel-láthatóan a térség központja lehetett, újabb és modernebb építésű iskolával, középületekkel.

Érdekes volt tapasztalni a kopár vidéken lakók kimondhatatlan élniakarását. Ahogy az állatok is csak-csak találtak néhány fűszálat, vagy száraz kórót, úgy az ember is megpróbálta megszelídíteni a természetet. Néhány négyzetméteres termőterületeket alakítottak ki, lehordva róla a követ, sziklát. Az állatok gondoskodtak a trágyáról, az ember meg, honnan-honnan nem, vizet varázsolt és máris kész volt az oázis. Nálunk, az összehasonlíthatatlanul jobb területeket is esetenként parlagon hagyják, mert nem éri meg rajta gazdálkodni. Feltehetően a törököknél is a néhány négyzetmétert is megbecsülők tartoznak a szorgalmasabbak közé.

Útközben Sultannan volt egy nagyobb település, de mi minél előbb Kappadókiába vágytunk. Alig vártuk, hogy feltűnjön az „igazi Holdbéli” táj. Ehhez azonban még jó néhány kilométer hátra, pontosabban előttünk volt. Történések szempontjából mondható csak eseménytelennek az út Aksaray-ig, majd Nevsehirig. Mindkét város mellett elhaladtunk, majd rátértünk a Göreme felé vezető, korszerű, új útra.

Göremét szemeltük ki kappadokiai támaszpontunknak, mint Kappadokia fővárosát, de legalábbis annak közepét. Közvetlen közelébe érve megtörtént a csoda, közelről, az egyik panorámaparkolóból tárultak elénk a szikla-süvegek a beléjük vésett üregekkel. Természetesen itt is várták a turistákat emléktárgyakkal, menetkész tevékkel, minden más eladhatóval.

Minél jobban haladtunk Törökország belseje felé, annál inkább tapasztaltuk, hogy egyre komolyabban veszik a vallási előírásokat. A korábbi, korlátlan kínálattal szemben, itt sem lehetett sört kapni- egyszerűen nem is árultak. Tájékoztattak arról, hogy ez csak szállodákban és éttermekben fordulhat elő. Komoly gondok elé nézve láttunk neki a kempingkeresésnek.

Amikor a nevsehiri út a sziklába vésett Göreme helységnévtáblához ért, egy másik tábla balkéz felé Panoráma-kempinget jelzett. Ez egy út menti hegyre (hegyecske, domb, magaslat?) teraszosan épített, kialakított turistaváró hely volt. A fiatal tulaj már a bejáratnál fogadott bennünket és közölte, hogy van szabad helye. A fiatalokat útbaigazította, hogy nézzenek szét, majd kérésemre kis üzletéből elővarázsolt egy Efest, miután elindult segíteni a szétnézésben.

Balázsék jó húsz perc múlva jöttek vissza, messziről jelezve, hogy szuper, még magyarok is vannak. Az áralku előrelátható eredményessége érdekében a tulaj kicserélte a kiürült sörös dobozt, a lányok kezébe üdítőt adott. Elviekben megegyeztünk, de az itt eltölteni szándékolt napok számát nem fixáltuk le.

Méretét tekintve egyáltalán nem nagy kempingről volt szó, legfeljebb 15-20 sátornak volt hely. A teraszos jellegű kialakítás valóban csodálatos panorámával szolgált, a szemünk előtt, alattunk terült el Göreme. A terasz negyedik szintjén választottunk magunknak helyet. Két magyar család és két francia sátor volt a szomszédunk. A helyfoglalás viszonylag gyorsan megtörtént, majd szemrevételeztük környezetünket. Az alsóbb terasz-szinteken volt a medence és a vizesblokk, volt egy főzési lehetőséget is biztosító közösségi helyiség is, körös-körül gyümölcsfákkal. A vizesblokk szolgáltatta a legnagyobb meglepetést: új, de legalábbis újszerű állapotban volt, állandó melegvíz ellátással. A fiatalok bevetették magukat a medencébe, én a magyarokkal ismerkedtem, informálódtam. Kiderült, hogy harmadik napja vannak a kempingben, másnap reggel szándékoznak indulni Istanbul felé. A kemping egyetlen hátránya az volt, hogy a talajadottságokból eredően, azt gyepesíteni nem lehetett, igen laza, poros talajra verhettük fel sátrunkat- apró kellemetlenség.

A fürdést követően lementünk Göremébe. A tulaj adott egy részletes térképet, majd felajánlotta, hogy boltjának meglehetősen szegényes áruválasztékát kívánságunknak megfelelően bővíti, szóljunk időben, és ő bármit beszerez nekünk. Kocsival mentünk le Göreme központjába, amihez hatszáz métert kellett autózni. 1200-1300 méter magasan, egyesével vagy csoportosan kőkúpok, kőtornyok tárultak elénk jellegzetes kalapjukkal. Itt található a templomok völgye, a szabadtéri múzeum. Gyalog is, majd autóval is körbejártuk a települést, majd kisebb körutat tettünk Cavusin (barlanglakások maradványai függőleges sziklafalba vájva), Avcilar, Zelve (20 méter magas tündéri kémények), Uchisar és Ortahisar környékét.

A Naplemente nem mindennapi látvánnyal ajándékozza meg a szemlélődőt. Egyáltalán nem éreztük magunkat fáradtnak, éjfél körül tértünk vissza a kempingbe.

Km: 700

16. nap ( csütörtök ): G ö r e m e

Reggel már fél hét körül felébredtem. Nem akartam magammal vitatkozni azon, hogy a naplemente, vagy a napfelkelte-e a látványosabb. A kemping közeléből szálltak fel a hőlégballonok egyórás, 100 USD-t érő légi útjukra, színesítve a reggeli panorámát.

A hőmérsékletre vonatkozó sejtésünk bevált, most használtuk először rendeltetésszerűen a hálózsákokat. A két magyar család is kezdett szedelőzködni. Egyikük megtisztelt azzal, hogy érdeklődött gépkocsi-feltörési képességeim felől. Történt, hogy kedves neje a kombi kulcsát még az este folyamán véletlenül bezárta az autóba, ott virított a csomagok tetején, tartalék kulcs pedig nem volt. Nem tudtam segíteni, ráadásul arra a közbevetett kérdésre, hogy a feleségem miért nem jött velünk, önkéntelenül is a bezárt kulcsra vetődött a pillantásom, az „ezért?” viszontkérdés feltétele nélkül. Magyaros megoldást választottak, egy balta segítségével betörték a kombi hátsó, oldalüvegét- nem volt türelmük megvárni a tulaj felajánlott segítségét.

A kiadós reggelivel gyorsan végeztünk. A reggeli az én számomra volt a legbőségesebb, ugyanis a pulykasonkás szendvicsfalattal együtt sikerült egy darazsat is bekapni, amit a fogságba esett szerencsétlen a szájüregem megcsípésével honorált.

Nem volt kellemes érzés, némi gyógyszer segítségével két nap alatt túltettem magam az incidensen. A darazsas kempinget baj nélkül megúsztuk, itt, lehet, hogy az egyetlen darázzsal sikerült találkozni- a társaság többi részének nem titkolt kuncogása mellett.

A reggeli után elindultunk egész napos bolyongásunkra. Útvonal elképzelésünk volt, elsőnek a földalatti város volt beütemezve. Kaymakli és Derinkuyu közül az utóbbit választottuk. Mindkettő a Nigde felé vezető út mentén fekszik, Derinkuyu van távolabb, de onnan az Ihlara-völgybe akartunk még elmenni. Átutaztunk Kaymaklin is, és csak lefordultunk az underground city táblánál- jobbra. A környék egyáltalán nem nézett ki idegenforgalmi szempontból frekventált helynek. A jelzőtábla szerinti hat kilométer leautózása után egy jelentéktelen falucskába érkeztünk. Nyomban felvett bennünket egy helybéli idegenvezető, az autónk előtt szaladva mutatta az utat. Egy deszkaajtó előtt álltunk meg, melyre egyértelműen fel volt mázolva úti célunk angol nyelvű elnevezése. Kísérőnk észlelhette gyanakvásunkat, mert bizonytalanul tette meg tízmilliós ajánlatát is. Ebből a földalatti városból nem kértünk, az volt az érzésünk, hogy leleményes török vezetőnk a saját pincéjét akarta nekünk megmutatni.

Amikor visszaértünk a főútra, akkor vettük észre a valódi jelző-és útbaigazító táblát, ahol már néhány turista busz is látható volt. Kitartottunk Derinkuyu mellett, ezért Kaymakliban nem időztünk többet.

Derinkuyu sem tűnik különösebben szemrevaló helynek, célpontunkat viszonylag könnyen megtaláltuk. A földalatti városról annyit tudtunk, hogy 1963-ban fedezték fel, 55 méter mélységig nyolc szint található, több mint harminc kilométer hosszú folyosórendszer formájában. Alig hogy leparkoltunk, babákat áruló gyerekhad vett körül bennünket. Ők árultak, nem kéregettek. A poros úton egy középkorúnak tűnő, járó végtagjait nélkülöző nő vonszolta magát, ő viszont már kéregetett. Rajtunk kívül még egy francia rendszámú autó volt a parkolóban, távolabb 1-2 autóbuszt is láttunk.

A bejáratig árusok, bazársor és néhány vendéglő mellett haladtunk el. A földalatti város bejárata, annak közvetlen környezete viszonylag rendezett képet mutatott.

A belépők megvásárlása ötvenmillióval tett bennünket szegényebbé, de „más” megoldásra nem volt lehetőség, mert a jegypénztárban és a jegykezelésnél is 2-2 személy serénykedett. A bebocsátás előtt a helyi idegenvezetők önkéntes csoportjából egy, az angol nyelvet nem éppen oxfordi kiejtéssel beszélő fiatalember vett bennünket kezelésbe. Elmagyarázta az eligazító térkép segítségével az útvonalat, majd személyes közreműködésének nélkülözhetetlenségére hívta fel figyelmünket, amiért csupán egy jelképes összegű díjazásra tart igényt- 30 millió TL formájában. Nem szándékoztunk segítséget igénybe venni, ezért méltánytalanul alacsony, 10 milliós viszont-ajánlatot tettünk, és nem fogadtuk el a 20 milliós középárfolyamot. Előttünk egy kisebb japán csoport indult el, ezért mi az ő tempójukhoz igazítottuk lépteinket.

Lehet, hogy túl sokat vártunk a földalatti várostól, de különösebben nem vett le a lábunkról. A maga nemében egy látványosan kivájt barlangrendszerről van szó. Útjelző nyilak, halvány megvilágítás, esetenként nem árt, ha a zseblámpa kéznél van. Maga a barlangtúra kosárlabdázóknak nem kifejezetten ajánlott, de a mélynövésű, esetleg még görnyedt-hátú kíváncsiskodóknak kellemes 1-2 órás bolyongásra ad lehetőséget. A szűk folyosók, kisebb-nagyobb termek labirintusában mi is eltöltöttünk közel két órát, majd videó, fotó, képeslap, sör és üdítő következett a felszínen.

Derinkuyuból az Ihlara-völgy déli bejárata felé vettük az útirányt, ezért az Ihlara nevű települést vettük célba.

A felszíni látnivalók vonzották tekintetünket, a völgykatlanban elterülő kis település a maga szegényességével is megmaradt emlékezetünkben. A völgy bejáratához át kellett haladni rajta, majd néhány kilométer megtétele után kiépített parkoló, étterem, beléptető kapu és pénztár fogadott bennünket.

A völgybe kiépített lépcsőzet vezetett le. Maga a völgynek ez a szakasza 14 kilométer hosszú és nyolcvan méter mély. A száz méter széles folyómederben csordogál a Melendiz patak. A sziklafalban több ezer barlang található, és itt vannak a sziklatemplomok is. Ezek közül mi az utunkba eső első 4-5-öt néztük meg. A patak vize kristálytiszta, inni is lehet belőle, de hűsítő mártózkodásra is alkalmas. A környezet maga is ébren tarja a bágyadt vánszorgót. Már lefelé jövet gondoltunk arra, hogy lift felfelé sem fog lenni. Anita, a „kücsük” (kicsi) magyar vállalta magára a lépcsőfokok megszámlálását. Fölfelé, bizony néhány pihenőt közbe kellett iktatni, amíg letudtuk a 174 lépcsőt. Természetesen jólesett a hűsítő folyadék.

Kezdtünk hitelt adni a kempingbeli magyarok azon véleményének, hogy Kappadókia 2-3 nap alatt is körbejárható. Visszautunkat kerülővel terveztük, így időztünk egy keveset Ürgüp-ben, a sziklába vágott barlangvárosban, majd Avanos-ban is. Nevsehir felé mentünk Göremébe, azzal, hogy egy kicsit ebben a városban is körbenézünk. A város hangulatát a nevsehiri vár, Ibrahi- Pasa szobra és a róla elnevezett dzsámi határozza meg. Természetesen itt is találtunk egy bevásárlóközpontot, ahol a vacsorára beütemezett rostonsülthöz vettük meg a kellékeket. Úgy ítéltük meg, hogy a látnivalókat, még ha felületesen is, de megismertük, amennyiben tovább maradunk, úgy az időt felszínes ismereteink mélyítésére tudjuk fordítani.

A harmadik kappadókiai napot hegyi kirándulásra kívántuk fordítani. Szándékunkban állt kirándulni az Erciyes-vulkánhoz. A csaknem négyezer méter magas hegyre 2200 méterig autóval is fel lehet menni, majd további néhány száz métert felvonóval lehet megtenni, tekintettel arra, hogy nem bakancsos turisták vagyunk.

Ennek a kirándulásnak az ötletét az adta, hogy elmeséltük olaszországi körutunk azon élményét, amikor felvonóval felmentünk a Mount Blanc (olasz oldalon Monte Bianco) 3600 méteres magasságáig, ahol a hóban napozni és hógolyózni lehetett a földszinti augusztusi kánikulában. Anita és Timi ennek az utazásnak nem volt részese, ezért az augusztusi hógolyózásra felfigyeltek, annak ellenére, hogy Balázs a Monte Carlo-i Forma 1-es pálya teljesítését részesítette előnyben. Utazási irodáknál, utazásszervezőknél érdeklődtünk az erciyesi hóhelyzet felől, de azt a választ kaptuk, hogy már/még nincs hó, sőt, a felvonó sem biztos, hogy működik. A mintegy háromszáz kilométeres kirándulással megbíróztunk volna, de a hangsúly a hógolyózáson volt, ezért letettünk korábbi szándékunkról.

A kollektíva döntése az volt, hogy vacsora után egy göremei sétával vegyünk búcsút Kappadókiától, és másnap utazzunk tovább, most már hazafelé. A bevásárlást ennek megfelelően egészítettük ki, majd a kempingben a naplemente szín- és fénypompája mellett sütöttünk, lakmároztunk. A müezzin imára hívó szavára csak annyit adtunk, hogy a reggeli ébresztésnél még segítségünkre lehet. Kiadós esti séta következett, de előtte rendeztük kemping-számlánkat. A két napért 35 €-t kellett fizetni. A göremei séta közben a lányok megkóstolták a kiváló török sütemények egyikét-másikát, Balázzsal megittunk néhány doboz sört.

Útvonalunk legtávolabbi pontja volt Göreme, ezért esedékes volt leltárt készíteni. Utazásunk kezdete óta tizenhat nap telt el, amiből 15 éjszakát töltöttünk kempingben, öt helyszínen. Ezideig a kempingre szánt költségen belül tudtunk maradni.

Nem volt különösebb gond a napi költőpénzzel sem, a belépők is a kalkuláltak szerint alakultak. Ezen a napon 320 km-t autóztunk, így eddig összesen már 5230 km-t gurult a Thalia, így azt már biztosra lehetett venni, hogy a tervezett kilométerkeretet túl fogjuk lépni.

Balázzsal már korábban megbeszéltük a hazafelé vezető útvonalat, egyeztettük a másnapi programot, így a késői lefekvés után már csak egy gyors alvás volt hátra.

Ugrás az 1. részhez >
Ugrás az 3. részhez >>

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) - E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Tiéd az oldal, magadnak építed!

Ugrás a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >> Útitárskereső - ha üres helyed van >>
© BTSz Bt 1997-2007.