Kiss-Csapó Gergely: Kasmír, Ladakh, Magas-Himalája - India - 1998. - 1-4.

1. Srinagar - Csónaktúra Kasmírban 2. Utazás Ladakhba 3. Gyalogszerrel a Zanszkar-hegységben 4 . Utazás Manaliba és Dehra Dunba

1. Srinagar - Csónaktúra Kasmírban

július 5. vasárnap
Reggel ötkor indulok ki Ferihegyre, a frankfurti gépem korán indul. Olyan kevés holmit viszek, hogy mindet felvihetem a fedélzetre kézipoggyászként. Hátizsákom mindössze 8.3 Kg.
Frankfurtban nagyon vacak az idő, 16 fok van és esik. A reptér nagyságától egészen elvarázsolódom. Busszal visznek ki minket az indiai Boeing 747-es géphez. Ez az út legalább 10 percig tart. A gép sokáig nem indul. Egész úton a Márait olvasom: Istenek nyomában. 6300 Km-t teszünk meg közben 7 óra alatt.

július 6. hétfő
Éjjel fél egykor lépek ki a delhi reptér kijáratán. A páratartalom rögtön megdöbbent, pedig most éjjel van. 28 fok a hőmérséklet. Hatalmas a mocsok és a sötétség. Sokáig ácsorgok egy hotel-foglaló pult előtt, de valahogy a fiatal recepciós lány nem tud 650 Rúpia alatti helyet találni nekem. Micsoda hülyeség! Én nem akarok megszállni Delhiben, csak valahogy reggelig kihúzni… Végül kisül, hogy a reptér mellett 300 méterre van egy éjjeli szállás, egy "dormitory". Átvágom magam a sok kínálkozó taxis-hiénán, és 65 Rúpiáért befekszem az európai higiénés viszonyokhoz képest roppant mocskos ágyba. Felettem 6-8 ventilátor próbálja felkavarni a fülledt levegőt és az álmomat. A neont elfelejtette eloltani a recepciós… Az időeltolódás 3 óra 30 perc Budapesthez képest. Nagyon nehezen jön csak álom a szememre, és a közbiztonságban sem bízom: övtáskámat egész éjszaka erősen fogom, és óránként felkelek, hogy hátizsákomat leellenőrizem. Mellettem mindenféle indiai alszik. Egy öreg szikh bácsi reggel 4-kor felkel és fél hatig a hatalmas kontyát, és a turbánját igazgatja. Megpróbálom magamban felidézni tanulmányaimból India népességföldrajzát. Több mint 1500 különböző nyelv, több száz nép… Ebben a teremben vagy harmincan alszunk, de majdnem mindegyik más nép tagja lehet…
Reggel nyolckor visszamegyek a reptérre és kerítek egy buszt, amely bevisz Delhi belvárosáig. Eléggé lerobbant állapotban van, de ezekhez már hozzászoktam a Közel-Keleten. A sofőr nagyon készséges: amikor kiderül, hogy azonnal Amritsarba, vagy Srinagarba szeretnék menni, leszállít egy "Government Approoved" utazási irodánál. Azok - gondolom-, csak úgy kiírták magukra ezt az "államilag elismert" jelzőt. Veszek egy Srinagarba szóló buszjegyet, meg egy éjszakára szóló lehetőséget, hogy egy lakóhajón aludhassak. Ez utóbbi annyira drága, (900 Rúpia), hogy életem legdrágább szállásai között fogom majd emlegetni. Valahogy nem nagyon bízom bennük: a Srinagarba tartó busz rendben van, de hogyan fogom majd megtalálni a lakóhajót? Állítólag várni fog egy pacák… De biztos ez? Próbálkozhattam volna, persze saját magam is sorban állni az amritsari expressznél, de már Kínából ismerem az efféle sorban állásokat…
Közben a buszos-lakóhajós szervezők egymás kezére adnak. Csodálatos ajánlatokkal és fényképalbumokkal akarnak elkápráztatni, hogy maradjak Srinagarban legalább négy napot. Azt mondják, hogy "annyi kell". Én pedig tudom, hogy nem maradok, csak egy napig.
Nyolc éve még azt gondoltam, hogy Peking a "világ legnagyobb tanyája". Most, hogy Delhiben eltöltöttem négy órát és látom a pesti szempontból is elviselhetetlen csúcsforgalmat, a civilizáció eme leggusztustalanabb áldását, azt hiszem, hogy ez már fokozhatatlan. Ehhez képest Damaszkusz, Bejrút, vagy Amman igazi világvárosoknak számítottak. Valószínűleg Calcuttában még elviselhetetlenebb a nyomor és még nagyobb a tömeg. Végül is azért jöttem Indiába, hogy a természetet lássam, a hegyeket, a lámakolostorokat. Hát ezért intek most búcsút ilyen könnyedén Delhinek. A buszozás Srinagarig olyan 23-24 órát fog tartani. A mellettem ülő utas egy nepáli srác. Jókat beszélgetek vele. Van még két másik srinagari busz is. Sokáig konvojban haladunk. A másik busz egyikén egy frankfurti atom-gyógyszerésszel is összeismerkedek. Kiderül, hogy ő is ma érkezett, ugyanazzal a géppel utaztunk. Két-háromóránként a busz megáll valamilyen útszéli büfénél. Maga az út egyébként rettentő unalmas, szinte elviselhetetlen. A táj semmi egyébből nem áll, mint bódévárosok, rizsföldek, szeméthegyek. Mindehhez még az is hozzájárul, hogy a kasmíri utasok beraknak valamilyen "zenét" a magnóba. Az arab-iszlám-pop ehhez képest élvezhető muzsikának számít.

július 7. kedd
Csak nagyon nehezen tudtam elaludni. Hajnalban érünk Jammuba. Onnan már hegyek között folytatódik az út. Bár a levegő hőmérséklete sokkal elviselhetőbbé vált, mégse örülhetünk, mert a hatalmas kamionforgalom rengeteg dízelfüstöt okoz, néha még az ablakokat is fel kell húzni. A közlekedés egyébként egyértelmű módja az öngyilkosságnak. Egy európai szemével talán még inkább, hiszen baloldali közlekedés van egész Indiában, ezért folyton az az érzésem támad, hogy rossz sávban haladunk. Sok balesetet is láttam ezalatt a buszozás alatt. Legszörnyűbb talán az volt, amikor két kamion futott egymásnak, de úgy, hogy a két vezetőfülke egészen "egymásba-diffúzált". Képesek a beláthatatlan kanyarokban a hatalmas kamion-szerű teherautóikkal úgy előzni, hogy még csak nem is sietnek. Elegendőnek vélik, ha közben ráülnek a dudára.
Egy 2900 m magas hágó alatti alagúton átérve már tényleg Kasmírban vagyunk. Az izzasztó út végül is 27 órát tartott. A Kasmír-völgy üdítően hat az indiai füllesztő hőség után. Kétezer méter magasságban a fenyvesekkel borított hegyoldalak leginkább Erdélyt juttatják eszembe. Csak az apró majmocskák tűnnek "tájidegennek" első pillanatban.

Srinagar

Szállásadóm a városhatár előtt 13 km-re türelmetlenül vár. Mint elmeséli, a busz mintegy három órát késett. Taxival utazom tovább Srinagarba, a Dal-tóhoz, ahol egy "sikkara" nevű kis ladikkal visznek a valaha jobb napokat látott, de azért elég civilizált és nagyon kényelmes lakóhajóra. Örülök, hogy végre letehetem magam, vagyis lezuhanyozhatok, kimoshatom három napos mocskos-poros ruhámat, és kipakolhatom a hátizsákomat is.
Házigazdáim (1-2 család ?; asszonyokat még nem láttam) tényleg a hajón laknak, de van tévéjük, villanyuk, telefonjuk, angol vécéjük, egyszóval a civilizáció minden kényelmét élvezik. De emellett egy olyan csodálatos életmódjuk is, amelyet csak nagyon kevesen tudnak magukról elmondani. Ahhoz, hogy kimenjenek a városba, sikkarába kell ülniük, de ha csak élelmiszert vennének, akkor házhoz jön egy "bolt-csónak". A turistának bizony sokszor meg kell küzdeni a hívatlan kereskedővel, aki csillagászati haszonkulccsal próbálja meg értékesíteni a legegyszerűbb portékáját. Vajon saját fajtájukat is megpróbálják ennyire átvágni?
Miért is mondtam igent a delhi utas-térítőnek, amikor nem kevés pénzért beszervezett erre a lakóhajóra? Miért nem vitatkoztam a házigazdámmal félóránál tovább, hogy nem itt, nem Kasmírban akarok eltölteni 5 napot, nem itt akarok hegyet mászni, vízitúrázni, és pláne nem 300$-ért… (Azért úgy-ahogy ügyesnek mondhatom magam: 650$-ból alkudtam le, de úgy, hogy a Lehbe szóló buszjegyem ára is benne foglaltasson.) Azt hiszem, nem tudok már eléggé vitatkozni, csak sodortatom magam a sorssal, ahogy 60 éve Márai is tette.
Végül is megvacsoráztam, lement a Nap, vendéglátóim mindjárt a labdarúgó világbajnokság elődöntőjét kezdik nézni, én pedig itt vagyok Srinagarban, ebben a tóra épült kasmíri városban.

Húsz évvel ezelőtt Srinagar igazi turistaparadicsom volt. Gazdag turisták kerestek Srinagarban kasmíri szőnyeget, meg kikapcsolódást a "house-boat"-okon. A nyolcvanas években Kasmír elszakadásáért küzdő politikai mozgalmak megerősödésével ez az idilli állapot megszűnt. Az indiai katonaság nagy erőkkel bevonult Kasmírba, hogy megakadályozza az elszakadási törekvéseket, és elejét vegye a gyakran pakisztáni támogatást élvező terrorakcióknak. Kasmír igazi tűzfészekké vált, a turisták el-elmaradoztak. Srinagarban mindennapossá vált az éjszakai lövöldözés, meg a kijárási tilalom. A lakosság életszínvonala - lévén mindenki a turizmusból élt-, nagyon lecsökkent. Ha tehetősebbekről volt szó, akkor ők megpróbáltak bekapcsolódni a kereskedelembe; ha kevésbé tehetősebbekről, ők megpróbáltak az államon kívül, India többi részén, esetleg Pakisztánban boldogulni. A szemfülesek és jó kapcsolatokkal rendelkezők pedig szabályosan "vadásznak" a turistákra. Megszokták ugyanis, hogy a "turista általában gazdag ember". Képtelenek megérteni, hogy a gazdag turisták nem jönnek többé Srinagarba, nekik túl veszélyes ez a hely. Akik idejönnek, azok legfeljebb hóbortos egyetemisták, vagy ún. alternatív bohémek, akiket nem nagyon zavar az indiai katonaság jelenléte, az este itt-ott felhallatszó puskaropogás. A helyiek szemében én és a többi turista még mindig az az átlag "gazdag amerikai", aki képes egy éjszakáért kifizetni 60-70$-t… Természetesen sem én, sem a többi turista nem fizet ki már ennyit, legfeljebb 8-10$-t, de inkább kevesebbet. Néha azért akad egy-pár tájékozatlanabb, akinek az előbbi ár meg se kottyan. Ez viszont csak felbátorítja a helyi "utazásszervezőket", hogy "azért mégiscsak van remény".

Negyedik nap, július 8. szerda
Az élet megdöbbentően olcsó, ha nem néznek minden sarkon gazdag turistának. Máskülönben napi 10-12 kereskedőt kell lebeszélnem arról, hogy az egész készletét eladja. Az iskolában angolul tanulják a törit meg a föcit és ha ügyes volnék, akkor kereskedőként szép kis vagyont halmozhatnék fel. Nagy és hideg béke van Srinagarban. Miután a politikai helyzet erősen hasonlít a 7 évvel ezelőtti boszniai helyzethez (minden sarkon állig felfegyverzett katonák, néha-néha egy-egy lövöldözés…) a turisták nem nagyon látogatják ezt a helyet. Huntington teóriája itt is bejön. A muzulmán és a hindu civilizáció határán van ez az indiai állam, Kasmír; az áldatlan pakisztáni-indiai háborús vetélkedés is egy kicsit belekavar a helyzetbe. Node a felszínen minden nyugodt. 1200 m magasságban a levegő elviselhetőbb, az emberek kedvesek. A nagy gyaloglásról (vagy ahogy itt hívják: treckingről) mindenki le akar beszélni. "Nem érdemes elmenni, nincs ott semmi, csak lámák és buddhisták… Maradjak itt, jól fogom magamat érezni ezen a lakóhajón…" És én maradnék is, meg már mennék is. Még három napig erőt gyűjtök, pihenek, élvezem a furcsa békét.

Ötödik nap, július 9. csütörtök
Vendéglátóm elvisz a városba, hogy a bankból kiszedjek némi pénzt. A postán sztrájkolnak, a leveleket nem tudom feladni. Taxival megkerüljük a tavat, de közben felvisz egy hegyre, ahonnan igen szép kilátás nyílik az egész Kasmír-völgyre. Aztán a nagy mogul nyári kertjét nézeti meg velem, majd egy másik nyári kertet is, valamint egy szőnyegüzemet. Már megint egy olyan hely, ahol egy halom szőnyeget illene vennem. Ezek a kereskedőnépek kifejezetten sértésnek veszik, ha nem vásárolok tőlük semmit. Hiába mondják utána, hogy "but you are most welcome". A kirándulás után a városban tekergünk. Kívülről megnézem a Nagymecsetet. Építészetileg inkább emlékeztet valamilyen Kós Károly szerűségre és nem látok rajta semmiféle keleties jelleget.
Vacsora előtt kérek egy ladikot, vagyis egy sikkarát, hogy egyedül kóvályogjak egy kicsit. Rendben, de az egyik srácot elküldik velem, hogy "vigyázzon rám". Nem tudom felfogni, hogy miért vigyáznak rám úgy, mint a hímes tojásra. Mintha csak valami rosszban sántikálnék… Este ezt a témát fel is vetem, mire vendéglátóm azt válaszolja, hogy azért kell a vendéget mindentől óvni, mert ők felelősek értem. Végül is "fél-béke-fél-háború" van. Biztosak akarnak lenni abban, hogy nem lesz semmi bajom. Este az egyik gyereknek, Muszafának a tizenhatodik születésnapját ünneplik. Engem is meghívnak a tortaevésre. Sajnos a torta nagyon erősen cukrozott tojáshabból áll, valamint száraz piskótatésztából.

Csónaktúra Kasmirban

Hatodik nap, július 10. péntek
Reggeli után beszállok egy sikkarába. Rajtam kívül még négyen utaznak velem. A sikkara tulajdonosa, a segítője; elkísér a nagypapa és az egyik unokája. Most tudatosodik bennem, hogy valójában négy embert fizettem ki… A Dal-tavat egy zsilipen keresztül hagyjuk el a folyó irányába. Aztán Srinagar folyóparti szegénynegyede mellett csurgunk. Hihetetlen mocsok és szegénység kíséri utunkat. A helyenként szennyvízcsatornához hasonlatos folyóban mosnak a helyi lányok. Szívszorongató a szegénység. A szagok elmesélhetetlenek.
Közben a sikkarában folyik az élet: az egyik evezős állandóan főz. A kerozinfőző egyfolytában szolgálatban van. Az ebéd természetesen kuktában készül, hogy gyorsabban kész legyen. Az út teljes idején állandó jelleggel teázunk. A tizenöt-tizenhat éves sráccal próbálok beszélgetni, de ő nem nagyon tud még angolul.
A folyót nem nagyon kísérik települések a partján, csak ritkán tűnik fel egy-egy kisebb falu, vagy nyomortanya. A gyerekek megpróbálnak követni minket a parton. Néha lehet 6-8 méter hosszú homok- és sóderszállító dereglyéket látni, ahogy a szerencsétlen sovány parasztok éppen pakolják kezdetleges talyigájukkal.
Megállunk egy másik folyó torkolatánál. Srinagart talán 40 kilométerrel hagytuk magunk mögött. Fürdünk a folyóban. Jéghideg ahhoz képest, hogy a parton legalább 35-40 fok van. Egy halásztól veszünk néhány halat, amit majd vacsorára fogunk megfőzni. Ki kell mennem a partra, hogy beírjanak egy rendőrségi ellenőrzőpontnál. Az egész épület olyan állapotban van, mintha éppen lebontásra várna. Mindössze egy villanykörte árválkodik a tiszt irodájában. Látszik, hogy nem tudja elolvasni az útlevelemet, csak gépiesen másolja a betűk formáit kockás füzetébe. Az irodában rajta kívül van még egy pár gyerek is, akik minden áron beszélgetni szeretnének velem, csak nem tudnak. Én pedig nem nagyon erőltetem. Nincs bennem túl nagy közléskényszer. Különben is egyfolytában azon töröm a fejem, hogy hiába írt be a "nagy kockás füzetbe", ha most valahogy elvesznék, valószínűleg senki sem találna rám, vagy a holttestemre.
Mintegy 50-60 Km-re hagyhattuk el a várost az igen sebes folyású folyón. Közben többször elképzeltem, hogy miként fogunk ezen majd másnap visszafelé evezni… Kiderül, hogy nem erre megyünk vissza, hanem egy zsilipen átkelünk egy másik tóba, aztán annak a vize már valahogy kapcsolatban áll a Dal-tó vízrendszerével és két nap evezéssel vissza lehet jutni oda, ahonnan elindultunk. Csakhogy a zsilip zárva van, nem is lehet kinyitni, úgyhogy este 6 órakor kikötünk a folyó közepénél lévő kis szigeten és vacsorázunk. Az idő beborul, majd hatalmas záport kapunk. Aludni majd a másik part közelében fogunk, de oda most azért nem mehetünk, mert a falu összes gyereke odajönne hozzánk, hogy szórakoztasson minket.
Srinagartól eddig kétszer igazoltattak engem, egyszer indiai katonák, egyszer pedig be kellett jelentkeznem egy rendőrségi irodán. A folyó viszonylag hideg: nem lehet több 18-19 fokosnál. A környező nagyon magas hegyekből érkezik és rengeteg hordalékot szállít. A helyiek egyéb elfoglaltság híján ezt a folyami homokot termelik ki és gályákon vontatják vissza Srinagarba.

Találkozásom a JKLF katonájával
Hetedik nap, július 11. szombat
Végül is nem hagyhatjuk ki a másik tavat: bevisznek egy másik csónakkal. Nagyon tiszta, szép vizű tó. A partján tilos építkezni, ezért nem szennyezi be a szennyvízcsatorna nélkül élő lakosság. Fürdök egyet, aztán délre visszamegyünk ahhoz a zsilipkapuhoz, amit nem lehetett kinyitni. Út közben megint igazoltat egy indiai katona. Ki kell eveznünk a partra és fel kell másznom egy homokzsákokkal és szögesdróttal körbeépített "erődbe".
Ebéd után elindulunk visszafelé ugyanazon a folyón, amelyen jöttünk. Emberfeletti erőfeszítést kívánó feladat. Még én is besegítek a két csónakosnak, de hamar abbahagyom, mert elkezd égni a bőröm. Percek alatt tűzpirossá válik. A folyón felfelé evezni már-már lehetetlen, ezért az egyik csónakos kiszáll és húzni kezdi a sikkarát. 5-10 Km-en keresztül felváltva húzzák a csónakot a sebes sodrású folyón, mire elérünk egy még gyorsabb folyású és nagyon szürke színű mellékfolyóhoz. Ott ebédelünk a torkolat közelében. Az út következő része egy nagyon szép marhalegelőn vezet keresztül. A folyó vízszintje szinte egy szintben van a legelőjével. Ritka erdő is látható a parttól 30-40 méterre. Ezen a szakaszon már hárman húzzuk a sikkarát, a kissrác kormányoz, az öreg nagypapa pedig egyfolytában vízipipázik. Elég idős embernek néz ki, de kiderül, hogy csak 56 éves. Én legalább hetvenötnek tippeltem volna.
Hirtelen az egyik csónakos megkér, hogy azonnal tegyem el a fényképezőgépet. Feltűnik a folyó túloldalán egy fegyveres. Nincs rajta egyenruha. Meg is kérdezem gyorsan az öregtől: "ez akkor most egy JKLF fegyveres?" Azt válaszolta, hogy igen, ez már az ő területük. Ide, ebbe a mocsárvilágba nem jönnek az indiai katonák. Hát szépen vagyunk!
Estefelé már elérjük a fertőt és a csónakos valamilyen ismerősénél kötünk ki. Bár kőből épült házban laknak, arra sincs pénzük, hogy ablaküveget vegyenek. A ház körül néhány lépésre már a folyó van. A baromfiólak mellett verem fel a vadonatúj kis sátramat.
Érdekes, hogy a kasmíri nők nagyon hosszú orrúak; iráninak, vagy afgánnak nézném őket inkább. A legfurcsább viszont az, hogy "hiányzik egy korosztály". A kislányok kb. 10-12 éves korig mindenhol láthatók. Sokszor meztelenül fürdenek, nagyon szép az arcuk, az orruk még nem nőtt meg olyan hatalmasra. 28-30 évesen már nagyon öreg, felnőtt, elhasználódott asszony benyomását keltik. Vajon hol lehetnek a 15-25 évesek?
Ennél a háznál, ahol kikötünk, van három nő. Az egyik nagyon öregnek tűnik, legalább 60 éves. A másik kettő olyan 25-26 évesek lehet. A középső gyereket szoptat. Az egyik férfi - nem nagyon tudunk kommunikálni -, de ennek ellenére beszélgetni próbál velem, távolról jött idegennel. Rövidesen kiderül, hogy ő mindössze 19 éves és a lányok bátyja, az öreg néni pedig az anyja, mindössze negyvenkét éves. És hány évesek a húgaid - kérdem. 15 és 18. Egyszerűen nem tudom befogadni ezt az információt. Az a nő, akit az imént 25-26-nak néztem csak 15 éves lenne? Az ifjú anyuka meg 18? Rettenetes, hogy mit művel az idő velük. Nem, ez nem az idő, ez a saját genetikai kódjuk. Náluk ez a normális. Ez normális?!
Megesszük a vacsorát, aztán elajándékozom tollamat, hogy legyen mivel szőnyegminta-kódokat rajzolniuk, aztán elvonulok a sátramba aludni. Ez az első olyan éjszaka, hogy kissé fázom egy szál rövidnadrágban és lepedőben.

Nyolcadik nap, július 12. vasárnap
Reggel kicsit csöpörészett az eső. Vadonat új sátram megázott, sőt még a közeli nyárfák is összeragacsozták. A mai út már nagyon kevésnek tűnik a lakóhajóig, nem lehet több 10 km-nél. Labirintusokon, kiismerhetetlen csatornákon és zuhatagokon haladunk felfelé, igen lassú iramban. Már Srinagarban vagyunk, a belváros csatornáiban, az eddig kristálytiszta vizű folyó gyakorlatilag szennyvízcsatornává változott. Tegnap még megmostam benne a kezemet, elöblítettem a poharamat; ez ma már lehetetlen ötletnek tűnik. Végül kilyukadunk egy hihetetlenül tiszta vizű tóhoz. Ez a Dal-tónak az egyik melléktava. Éppen ebédidő van, így hát megebédelünk. Ebéd után - akármennyire is visszataszító -, a kristálytiszta vizű tóba belemossuk a zsíros tányérokat és beleöntjük a maradékot. Bár ez mégiscsak szerves anyag, tehát talán előbb-utóbb lebomlik, rettentő gusztustalan dolognak tartom. Megjegyzésemen kísérőim csak röhögnek. A forró kánikulában gyorsan fürdök egyet. Megérkezésünkkor a csónakos tesz egy elvetélt kísérletet, hogy valami baksist kicsaljon belőlem, de én eléggé erőszakosan lebeszélem róla. "Én már fizettem, nem is keveset." A legtöbb, amit tehettem, hogy beálltam neki segíteni a legnehezebb szakaszokon és nem szolgáltattam ki vele magam. Úgy tesz, mintha megértené és eltűnik.
Két régi-új vendége van a háznak, az a két genfi srác, akik tegnap érkeztek vissza egy igazi hegyi túráról. Simon és Xavier fejenként 680$-t fizetett a kísérőért és a két másik teherhordóért, meg a szamarakért. Nem volt unalmas? Nem éreztétek, hogy folyton csak azt láthatjátok, amit megmutatnak nektek. - De tényleg, most hogy így rákérdeztem…
Két tizenkilenc éves műszaki középiskolás gyerek. Éppen, hogy csak makognak angolul - franciául persze remekül -, egy halom pénzzel világot lát… Az a sok árus, akik naponta felkeresik a lakóhajót, hogy szövetet, szőnyeget, ékszert, faragott fadobozkákat adjanak el nekem; mind megtalálta ezt a két srácot. Ők pedig nem nagyon ellenkeztek, mint én; újonnan szabott kasmíri nadrág volt rajtuk, és örültek, hogy minden milyen olcsó. Igazuk is lehetett. Svájci fizetéssel tényleg alamizsnának tűnik az itteni árszínvonal. Még én sem panaszkodhatom, csak bennem még él az a tartás, hogy nem vagyok egy konzumturista. Azért jöttem, hogy lássak, tapasztaljak, emberekkel találkozzam, elsősorban persze magammal…
Alkalmam nyílik egy hét angol nyelvű gondolkodás után a francia nyelvvel próbálkozni. Siralmas nyelvtani szerkezetek, borzalmas mondatok jönnek ki kezdetben. De erőltetem, mert nem akarom, hogy a háziak megértsék, hogy róluk is beszélünk. Három-négy órai csevegés után megvacsorázunk, konstatáljuk, hogy ha ők is Lehbe tartanak, akkor ott majd talán összefutunk.
Házigazdáim tizenhat éves gyerekével, Golammal délután még elmegyek a városba, hogy beszerezzek néhány helyi zenét. Veszek is a piacon két kazettát. Az egyik valamilyen tucat-indi-pop-musical, a másik olyan "lakodalmas helyi zene". Egyik zenét sem tudnám sokáig hallgatni, de otthon majd csak jó lesz felidézni az itteni hangulatot. Amikor visszaérek a hajóra, lesújtó hír fogad: másnap, vagyis hétfőn, július 13-án általános sztrájkot tartanak Srinagarban, egy 1931-es vérengzés emlékére. A bank, ahol a pénzemet várom, zárva tart. Még egy napot kell emiatt a boldogtalan semmittevéssel töltenem.
Éjjel Franciaország 4:0-ra veri a brazil válogatottat, s így ők a világbajnokok.

Kilencedik nap, július 13. hétfő
Fél egy és egy óra között felébredek és hallgatózom. A szomszédos lakóhajókon nézik a világbajnoki döntőt, néha hallani lehet, amikor rúgnak egy gólt. Persze azt nem tudom kideríteni, hogy melyik csapat rúgta. Kb. fél egykor rúgnak egy gólt, aztán röviddel később még egyet. Néhány éjjeli tévénézőnek hallom az üdvrivalgását. Reggel a két svájci srác elmegy a lehi busszal, de nekem még maradnom kell szerda reggelig. Végre kiolvasom a Márait. Még van egy Marcus Aurelius, ha ezzel végeznék, akkor kifogytam a szépirodalomból. Mi tévő legyek? A mai napom "a kutyáké". Semmit nem tudok elintézni, a városban sztrájkolnak, minden zárva tart. Reggeli után megkérem őket, hogy vigyenek át a 30-50 méterre lévő szárazföldre és egyedül akarok átmenni a városba. Először szabadkoznak. Nem értik, hogy mit keresek egyedül a városban. Arra gondolok, hogy talán félnek, hogy "leleplezem" őket. Hátha találok olcsóbb szállást. Szerintem ez egyáltalán nem volna nehéz… Egy darabig szabadkoznak, kísérőt akarnak mellém, aztán nagy nehezen elengednek. Végre! Bemegyek a piacra. Megveszem azt a füzetet, amibe az egész naplómat írhatom, meg egy tollat is veszek hozzá. Képeslapokat nem találok sehol. Elgyalogolok a postára, majd a mellette lévő bankba is, de tényleg minden zárva van. Megtalálom a főiskolát, ahol létezik egy kompjúter-oktatási tanszék. Nagyon reménykedek, hogy hátha találok holnap használható számítógépet és esetleg Internetet. Betévedek a "számomra tiltott" városba. Porig égett épületek gazos romjai között haladok, de eszembe se jut lefényképezni, hiszen a romok, szögesdrótok és homokzsákok mögött ott kuksolnak az indiai katonák. Félek, hogy kiszednék a filmemet a gépemből. Egyszer-egyszer meg is állítanak a katonai ellenőrzőpontoknál, de miután komplett hülyének néznek, tovább engednek. Találkozom egy kedves öreg bácsikával, akitől pár nappal ezelőtt képeslapokat vásároltam. Örül nekem; örül, hogy megismertem. Elmegyek vele a lakóhajójára, ahol jól átnézem a képeslap készletét és veszek legalább egy tucatot.
Mikor visszaérek, vendéglátóm elpanaszolja, hogy buszjegyem cseréje 50 rúpia többletköltségbe került. Mondom, hogy bizony, nekem is fájdalmas, hogy még egy napig maradnom kell. A plusz egy napra rákérdezek. Ne aggódjak, - próbál megnyugtatni. Valahogy nem sikerül neki.
A teraszon Senecától olvasom Marcia vigasztalását, amikor egy édességárus érkezik a hajóhoz. Nagyon finom csokoládéba mártott diót árul - természetesen méregdrágán. Annyira éhes vagyok, hogy ezúttal nem tudom megállni, veszek egy nagy zacskónyit. Persze beveti a régi trükköt: nem tud visszaadni 100 rúpiából. Ezért "kénytelen" vagyok két zacskóval venni. Teljesen egyértelmű, hogy "most itten palira lettem véve…" Azzal vígasztalom magam, hogy tényleg finom. Epiktétosz könyvecskéjével is végzek, amikor az inas, vagy háziszolga megkér, hogy magyarázzam el neki annak a svájci karórának a működését, amit reggel kapott "ajándékba" a svájci gyerekektől. Szerintem, addig nyúzta őket, amíg azok a végén kénytelen-kelletlen nekiadták. Egy elég stramm búváróra stopperrel, részidővel, meg egy halom ismeretlen funkcióval. "Nem nagyon értek én az ilyesmihez…" - próbálom elutasítani. Belegondolok, hogy holnap tőlem is kérnek majd valamilyen baksist, és elfog az undor. A kissrác, Golam már megpróbálta egyszer elkérni a szemüvegemet, aztán a bicskámat, majd az iránytűmet. De nekem semmilyen fölösleges holmim sincsen, ezért határozottan visszautasítottam.

Tizedik nap, július 14. kedd
Végre, ma kiválthatom a pénzemet, tizenhatezer rúpiát a bankból. Hatezret azonnal a vendéglátóimnak adok, mert ennyivel még tartoztam nekik. Aztán talán még jut idő postára, e-mail-re, az egyetemre. Konzervet is kell vásárolnom, mert Lehig hosszú az út.
A bankban lesújtó hírrel fogadnak: nem válaszoltak a telexre Budapestről, nincs visszajelzés, tehát pénz sincsen. Jajj, ne többet! Nem akarok még egy napot Srinagarban maradni! Nem maradhatok, várnak a havasok… A banktisztviselő intézkedik, és negyed óra múlva sikerül néhány "tégla" pénzhez jutnom. Összefűzve, összeközözve, meg se kell számolni. Kétszáz rúpiát, nagyjából ezer forintot azonnal ott kell hagynom, ennyibe került az átutalás. A postán sikerül feladnom 9 képeslapot. Alig jutok be, mert az ajtóban nagyon keményen megmotozzák az embereket. Érdekes, hogy a mellette lévő bank bejáratánál ez föl sem merült. A főiskolára bemegyek, nyitva van a számítógépes tanszék, de e-mail-lel ők sem szolgálhatnak. Vannak egyébként 486-os 66 Mhz-es gépeik és épen az Aldus Pagemaker 5.0-án dolgozott valaki. Aztán könyvesbolt: mindenféle angol könyv kapható a tibeti kultúráról, útvonaltervek, krimik, nagyon gazdag a kínálat. Még Marcus Aurelius elmélkedései is kapható angolul.
Vendéglátóm délután elmeséli, hogy egy átlag tanár - főállásban - havi 2-4 ezer rúpiát keres. Ez maximum 100$. Nem túl nagy üzlet itt sem tanárnak lenni.
(Folytatás: Utazás Ladakhba)

1. Srinagar - Csónaktúra Kasmirban 2. Utazás Ladakhba 3. Gyalogszerrel a Zanszkar-hegységben 4. Utazás Manaliba és Dehra Dunba

Kiss-Csapó Gergely

 

 

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) - E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Tiéd az oldal, magadnak építed!

Ugrás a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >> Útitárskereső - ha üres helyed van >>
© BTSz Bt 1997-2007.