Kiss-Csapó Gergely: Kasmír, Ladakh, Magas-Himalája - India - 1998. - 1-4.

1. Srinagar - Csónaktúra Kasmirban 2. Utazás Ladakhba 3. Gyalogszerrel a Zanszkar-hegységben 4 . Utazás Manaliba és Dehra Dunba

4. Utazás Manaliba és Dehra Dunba

Huszonkilencedik nap, augusztus 2. vasárnap
Nagyon eláztattam a sátrat belülről, de most legalább nem lett csurom víz a hálózsákom, mert ráterítettem az esőköpenyemet. Magam sem értem, hogy lehettem ennyire magatehetetlen, hogy csak most jöttem rá erre a trükkre. Fél nyolckor már úton vagyok megint. A mai adag gyaloglás nem túl hosszú, ráadásul az út egyfolytában lefelé visz. A völgy oldalán futó ösvényt viszont egyre másra zárják el hatalmas kőgörgetegek. Akkora kövek gurulnak le a völgy aljára, mint egy nagyobb méretű kocsi. Nehéz közöttük és persze rajtuk ugrándozni és közben még az időre is gondolni. Még másfél órai gyaloglás után is lehet látni azt a rétet, ahol előzőleg aludtam. Palamo nevű kis tanya előtt bakancsom talpa nem bírja tovább, leválik. Hálás lehetek a sorsnak, hogy a túra utolsó napján történt, mert csak szandálban tudok továbbhaladni. A tanya után nem sokkal 15-20 méter mély szurdokvölgyben halad a folyó. Csak egy keskeny híd vezet át rajta, de az legalább acélsínekből van összetákolva. Félelmetesen tombol a víz 20 méterrel alattam.
Az indiai államhatárok természetesen csak “légiesített” határok, mindenki szabadon áthaladhat rajtuk. Jammu- Kasmír és Himachal Pradesh államok határa éppen a tegnapi hágón, volt. Nem tudom meghatározni, hogy miért, de úgy érzem, hogy tényleg másik országban vagyok. A táj egy kicsikét zöldebb, hiszen jóval több esőt kap; az emberek arca már egészen más. Ezekről már úgy gondolom, hogy “valódi” indiaiak. Persze ez nem ilyen egyszerű. A népesség már tényleg nem tisztán csak tibeti etnikumú, egyre jobban észrevehető közöttük az indiai árja, meg a pandzsábi. Az egyik tanyán megállok inni egy teát: még az árucikkek is mások, mint Ladakhban. Az egyik sör címkéjére (Haacke Beck licensz) ráírták, hogy Himachal Pradeshen kívül nem forgalmazható.
Palamo után jól látható az az út, amelyet talán évekkel ezelőtt vágtak bele a völgyoldalba. Valószínűleg elfogyott a pénz, vagy túl gyors volt az erózió, most csak 10-20 méteres szakaszok volnának járhatók autóval. Nagy sziklák és el nem távolított pergő törmelékek borítják.

Már csak másfél órai gyaloglás van hátra és beérek Darcha Sumdóba. Ez bizony a nagy gyaloglás vége. Kicsit sajnálom, hogy véget ért a túra, de egy szál szandálban nem is tudnám folytatni.
Darcha egyébként két folyó találkozásánál található. Az egyik mielőtt elérné a torkolatot, hatalmasat kanyarodik balra. Egy néhány száz éves hegyomlás törmeléke zárja el a folyóvá duzzadt patak útját. Egy rozoga hídon megyek át a túlpartra, ahol természetesen a “checkpoint”-nál felírják az adataimat. Leülök és hosszú, reménytelen várakozás áll előttem. Senki sem tudja, hogy mikor indul busz tovább. Megpróbálok alkudozni teherautósofőrökkel, hogy vigyenek el Manaliba. Egy rosszul olvasható kilométerkő miatt azt hittem, hogy Darcha mindössze 45 kilométerre van Manalitól. A sofőr egyszerűen nem érti, hogy miért nem fogadom el a 100 rúpiás viteldíj ajánlatot. Az egyes nem látszott rendesen az kilométerkövön…
Az első buszig több mint másfél órát kell várni. Részeg parasztokkal utazom Keylongig. A viteldíj nevetségesen alacsony. Egyszer csak motorhiba miatt leállunk. Másfél órát kell várni a következő buszra, ami természetesen már eléggé zsúfolt. Egy szakasz katona is utazik a tömött buszon, egyikük puskacsöve folyton a fejem felé néz. Nem tudom, hogy mitől tartsak inkább: hogy a nagy rázkódásban véletlenül elsül a fegyver, vagy a vékony országútról az egész busz a mélybe zuhan.
Így érkezik meg a busz Keylongba. Leszállásnál veszem észre, hogy az egyik utasnak nagyon ismerős az arca. Igen, Lehben találkoztam vele, amikor a jegyemet foglaltattam a lamayurui buszra. Régi-új skót ismerősömmel együtt kezdünk valami olcsó szállás után nézni. A Lamayuru Hotelben kapunk megfelelő árú szobát. A költségeket ketté tudjuk osztani. (Bizony, amikor egy skót és egy magyar találkozik… Melyikük a nagyobb skót. :) ) Visszatértem a civilizációba. 12 nap után rendesen megfürdöm, hajat is mosok. Meleg víz, hideg sör, sült bárányhús curryvel. Luxus élet…

Harmincadik nap, augusztus 3. hétfő
Hajnali öt órakor kell felkelni, mert a busz hat órakor indul tovább, előtte viszont még a jegyet is meg kell venni. Mindössze 70 rúpiába kerül Manaliig. Az út viszont 5-6 órásnak ígérkezik. Skót útitársamról kiderül, hogy ő is tanár. Edinburghban lakik, a nemrég újra megnyitott parlament épülete mellett. Nyáron ő is világgá megy. Az egyik ellenőrzőpontnál sikerül egy pillantást vetnem az útlevelére. Telis-tele van pecsételve. Az elmúlt néhány évben Ugandától Csilléig, Kanadától Japánig mindenfelé volt.
Ahogy a busz közeledik a Rothang-hágóhoz, egyre hűvösebb és nedvesebb lesz a levegő. Az utazót nem is a hágó magassága, hanem inkább a felvezető út állapota viseli meg. A hatalmas forgalom és a kibocsátott kipufogógázok csak tovább fokozzák a kényelmetlenséget. Ahogy az út állapotáról gondolkodom, még az is felmerül bennem, hogy talán még gyalog is nehezen volna csak járható; annyi a kátyú, a szikla és a vízmosás az úton. A hágó teteje felhőben van. Sok a gleccser, holott sokkal alacsonyabb az általam eddig megjárt hágóknál. A hágó után negyed órával van egy buszos pihenő. A közeli Manaliból ide jönnek fel a nászutasok élvezni kicsit a magaslati levegőt. Ha nem volna ekkora forgalom, talán még romantikusnak is lehetne nevezni ezt a helyet. Ötórai utazás után buszunk végül is beér Manaliba.
Az eddigi ladakhi falvakhoz képest Manali egyetlen nagy zsibvásár. Rögtön elkap egy szállodás ügynök, de amikor megvizsgálom az általa ajánlott helyet – melegvízzel, egészen tiszta szobával, 75 rúpiáért (kevesebb, mint 2 dollár) -, rögtön elfogadom. Szakadt bakancsomat elviszem egy cipőjavító koldusnak, aki 50 rúpiáért megragasztja. Déli 12-kor már a szállodában tervezgetem utam további részét.
Jegyet váltok egy Dehra Dunba tartó buszra. Kedden délután öt órakor indul. Addig van egy kényelmes, jó hosszú napom. Céltalanul kószálgatok a városban. Megnézem a védett ősfenyvest, a régivárost, amely még mindig a “kalandor nonkomformista neo-hippik” tanyája. Feltűnően sok az izraeli turista. Véletlenül még egy verekedést is látok, egy izraeli turistát és egy helyi boltost. Mindenhol be-betérek a helyi ételkimérőkbe, és csipegetek valami helyi ételt. Veszek két himacsali sapkát. Amint a város egyik magasabb pontján lévő hindu szentély környékén sétálok, hirtelen elered az orrom vére. Ha ilyesmi történik, akkor rendszerint pár percen belül eláll. Most nem. Hiába fekszem az egyik kerti padon fél órát, csak nem akar elállni a vérzés. Amikor pedig már-már azt gondolom, hogy vége, akkor kezdődik megint.
Este elhatározom, hogy egy igazi nagyot “dőzsölök”. Betérek a főtéren lévő európaiak által igen látogatott vendéglő kerthelyiségébe, és csirkéből készült “rablóhúst” rendelek. Indiában szinte sehol nem szabad nyilvános helyen alkoholt fogyasztani, sajnos itt sem. Pedig nagyon jól esett volna a sós és fűszeres étel mellé egy pofa sör. Így hát az erre specializálódott üzletben veszem meg és a szállodában iszom meg. Sajnos a sör nagyon rossz és meleg. Az egyik tekercs filmemet kísérlet képpen a sarki fotósnál előhivatom. Olcsó filmelőhívás, és a minősége is sajnos olyan.
Éjjel megjön indiai tartózkodásom első hasmenése. Az orrom megint vérzik. Nagyon komikus lehetek a vécén ülve, amint ömlik az orrom vére, de felállni nem tudok. Hasmenés elleni gyógyszert hoztam magammal, de orrvérzés ellen nem tudok mit tenni.

Harmincegyedik nap, augusztus 4. kedd
A zavarosan töltött éjszaka után még mindig vérzik az orrom. Nagyon mocskos ruháimat langyos vízben kimosom. Úgy gondolom, hogy a hasmenés után itt az ideje a megerősödésnek és a hizlalásnak. Veszek egy kiló banánt, egy mangót és sok-sok teát. Utolsó képeslapjaimat feladom a postán, majd a “Forest Center”-ben “Indian Forester” című havi erdészeti magazint és egyéb környezetvédelmi kiadványokat olvasgatok. Másfél-két órát sétálgatok az őserdőben, majd hazafelé a helyi “német pékségben” eszem valamit. Reggel kimosott ruháim megszáradtak.
Kimegyek a buszhoz. Egy nagyon szakadt, lerobbant, vacak busszal utazom 16- 17 órát. Szerencsére az elején csak négyen vagyunk. Egy tiroli pár utazik még a buszon Dehra Dunba. Számomra felismerhetetlen német nyelvet beszélnek, de barátságosak. A busz minden eresztékében recseg-ropog. Sokáig a Beás-folyó völgyében illetve partján visz az út, a Kullu-völgyben. Helyenként az egész utat elmosta a legutóbbi árvíz. Máshol csak alámosta a partot, hogy a parti házak megroggyantak. A nagy igyekezetből arra következtetek, hogy vissza akarják foltozni az egészet. Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, tavasszal megint mindent elsodor majd az áradó folyó.
A busz kétóránként meg-megáll egy falatozó előtt. Az egyik induláskor a sofőr, aki pedánsan ügyelt, hogy pl. senki se dohányozzon, vagy mindenki a saját helyére üljön -, váratlanul beleköt az egyik utasba. Hatalmas verekedés kezdődik a szóváltásból. Tiroli útitársaimmal együtt kíváncsian faggatjuk a többieket. Az egyik utas szerint a pacák részeg volt. Ezt hitetlenkedve hallgatom, hiszen két napja láttam a Darcha-Keylong járaton, hogy a fél busz totál részeg volt. Másik változat szerint nem eddig szólt a jegye. Valaki azt mondja, hogy a sértett ráadásul még rendőr is volt. Teljesen zavaros a történet. Megállunk egy rendőrségi épület előtt és jelentik az esetet, végül a sértett utast letessékelik a buszról. Mindez 90 percet vett igénybe az éjszaka közepén. A levegő nagyon fülledt, semmi hűvös nem érkezik az éjszaka beálltával.

Harminckettedik nap, augusztus 5. szerda
Reggel fél hat körül érkezünk Chandigarba. Esik a monszuneső. A hőmérséklet viszont már kora reggel is 35 fok lehet. Buszunk tömötten indul tovább. A növényzet már régóta más, mint előző este. Mindenfelé banánfűfélék, bambusznád és eukaliptusz látható. Az eső még megérkezésünkkor is esik.
Dehra Dun első benyomásra annyira lehangoló, hogy átrohanok a Moussourie- ba induló buszhoz, és azonnal tovább akarok állni. Busz persze éppen nincs. Végül meggyőzöm magam, hogy talán érdemes maradni. Az Oriental Hotel rettentően lepusztult és esőáztatta épületében szállok meg. A WC telehányva, a szoba nincs kitakarítva. Lefaragok az árból 20 rúpiát, így éppen százasért alszom. Feltűnő, hogy az összes ház mohos, vagy barna színű a sok eső miatt. A beton gyorsan mállik és sok helyen látni olyan félig kész épületet, amit a moha és a penész már befedett; illetve bomlásnak indult. Néha olyan érzésem támad, mint a háborús Bejrútban; ott is ilyen sok az ehhez hasonló ház. Csak ott nem az extrémen párás időtől pusztultak el ezek a viszonylag modern épületek.
Rajtam kívül nem látni turistát a városban. A helyiek közül sokan kismotorral igyekeznek úti céljukat elérni, másod- harmadmagukkal. A nagy tömegben viszont csak lassan jutnak előbbre. Minden házban, de még a legjelentéktelenebb épület földszintjén is valamilyen bolt, szatócsüzlet található. A választék nagyjából hasonló. Nem értem, hogy egy ilyen félmilliós városban hogyan képes megélni ez a rengeteg egyforma kereskedő.
Néhány praktikus dolgot el kell intéznem: a repülőjegyemet “re-konfirmálnom” kellene. Innen csak úgy lehetséges, hogy 300 rúpiáért telefonálnának egyet. Ebből nem kérek. Viszont találok e-mailt. Internetük nincs, de így is tudok egy e- mailt fogalmazni “vaktában” a külvilágnak.
Érdekes ember a szállodásom. Amikor lemegyek hozzá ebédelni az éttermébe, és megnézem a hivatalos étlapját, azonnal kikapja a kezemből és egy előkelő étterem étlapját nyomja a kezembe, 20 %-kal magasabb árakkal! Röhögök rajta és továbbállok.
Egy autóriksával elvitetem magam a Himalájai Geológiai Kutató Intézetbe. Nagyon gazdag kőzettani anyaguk van. Majdnem két órán keresztül nézelődöm az egyébként nem nagyon látogatott kiállítótermekben. Utána a gazdagabbak kertvárosán keresztül gyalogolok hazafelé, illetve a fő közlekedési pontom, az óratorony irányába. Közben betérek egy számítógépes oktató stúdióba, ahol csodák csodájára fél órára kapok Internetet! Huszonöt levelet kaptam. Mindre igyekszem válaszolni. Hazafelé veszek egy kiló mangót és együltő helyemben megeszem. Este elmegyek a város szinte egyetlen luxuséttermébe, és 100 rúpiáért teleeszem magam mindenféle finomsággal. A sört sajnos megint mellőznöm kell. Sör még a hivatalos italboltban sincs. 3 rúpiáért, (15 forintért) megyek haza az Orientaltba vikarával, azaz iránytaxis riksával. Éjjel igazi égszakadás-földindulás, mennydörgéses monszunszerű zivatar tombol.

Harmincharmadik nap, augusztus 6. csütörtök
Reggelre az esőből már semmi nem látszik, csak köd maradt utána. Fél hét körül, amikor felkelek, rögtön kimegyek a buszhoz, ami majd Moussourie-ba visz. Mindössze húsz kilométeres utat kell megtennünk, de a magasságkülönbség igencsak tetemes. 1920 méter magasra kell felkapaszkodnia a busznak. Moussourie igazi szellemváros ebben az évszakban. Turistát alig látni. Csak néhány helyi lézeng a kihalt főutcán, a Mall-on, próbálnak pénzt csinálni a semmiből. A riksák utas nélkül, hosszú sorban várnak a szerencsére, de hiába. Beülök egy hotelbe reggelizni. A Clark’s Hotel igazi múlt századi (19. - a szerk) építészeti remekmű. A brit korszakból maradt meg, ahogy az angol reggelit eszegetem és a forró teát kavargatom, szinte érzem az egykori nyüzsgést, azt a század eleji hangulatot, ami már rég kiköltözött e falak közül. Elolvasom a napilapot, próbálom magam beleélni ebbe a megfoghatatlan nosztalgikus hangulatba.
Végigsétálok a Mall-on. Helyenként olyan sűrű a köd, hogy még az utca 5 méterre lévő másik felét sem látom. Minden ködbe vész, csak hangokat jelzik a járókelőket, de nem látni senkit. A főutca végén egy tábla mutatja az irányt a híres Savoy Hotel felé. Ez már igazi kísértetkastély! Olyan, mintha spirituszba tették volna 1947-ben, a brit kivonulás évében, és azóta senki nem nyúlt volna hozzá. Ráadásul az épület kontúrjai elmosódottak, hiszen a köd mindent beborít. Beülök a bárba. Megiszom életem egyik legdrágább sörét, 100 rúpiáért. Még a bárnak is olyan erős doh szaga van, mintha csak egy pesti bérház folyton beázós pincéjében volnék. A bútorokon feljön a politúr, a huzatok penészesek. 450 rúpiáért megalhatnék itt, de egyáltalán nem áll szándékomban Moussourie-ban maradni.
Ahogy szép lassan megiszom a hat és fél decis sörömet, megbarátkozom a gondolattal, hogy ezt a kísértetvárat nem volna szabad kihagyni. Ha otthoni mércével számítom a költségeket, akkor ez alig több kétezer forintnál. természetesen lehet Visa kártyával fizetni. Felkísérnek a szobámba. Rajtam kívül az egész szállodában mindössze egy másik vendég tartózkodik, az is egy szerintem eltévedt indiai turista. A Lonely Planet azt írja erről a helyről, hogy Agatha Christie ezen a helyen írta meg a The mysterious affair at Styles című, 1920-ban írt regényét.
A szobák berendezéséhez sem nagyon nyúlhattak 1947 óta, talán csak az ágyneműket cserélték ki. Az összhatást egy tévé rontja el, de így legalább tudom majd követni a híreket. A szobapincér hagyományos maskarában megkérdi, hogy mit óhajtok ebédre, és másnap reggelire. Csak rám fognak főzni. Olyan sok fotót készítettem erről a helyről, mint amennyit talán még egyik épületről sem. Talán csak a rendszeresen megjelenő kísértetet nem sikerült lefényképeznem, aki állítólag a néhai Lady Gore Ormsby. Ebédre csirkekrém levest kérek és sajtos tésztát. Eléggé drágának tarom a kettőt, 150 rúpia.
Ebéd után sétálok egyet a városban. Meg kell tudnom, hogy pontosan mikor indulnak a buszok Tehri felé, Uttarkasiba és Gangotriba. Sikerül az egyik könyvesboltban kiszúrnom Agatha Christie idevágó könyvét, azonnal le is csapok rá, estére lesz mit olvasnom. Találok egy roppantul kemény Indie-pop kazettaboltot, ahol veszek egy helyi DJ által összevágott kazettát. Egy régiségboltban találok egy régi ezüstözött brit villát, amit 20 rúpiáért el is viszek. A villanypóznákon és a vezetékeken néha kis majmokat lehet látni. Páviánnak saccolom őket, de biztos nem azok. A híres Gun Hill-re felmegyek a kötélpályán. Tiszta időben állítólag még a Khanchendzongga-t is lehetne látni, de sajnos most még a terasz másik végét sem. Fél hét körül visszamegyek a Savoyba. A sarkon találok egy picike kiskutyát, alig lehet több 3 hetesnél. A nyakán fehér a szőr, olyan, mintha fehér sálat hordana. Adok neki egy kis zacskós tejet. Folyton csak nyüszít az anyja után.
Visszatérve a Savoyba megpróbálok snookert játszani, de mivel nincs másik vendég, magammal kell beérnem, mint ellenfél. A kacifántosan megfogalmazott játékszabályt 1945-ben nyomtatták valahol Angliában, a britek kivonulása után nem szedték le a falról. A terem is olyan, mintha 1947 óta hozzá sem értek volna. Vacsorára rizst és talán currys csirkét eszem. A sört ezúttal kihagyom. Inkább felmegyek a szobámba, és a BBC-t nézem, aztán olvasom a krimit. furcsa az időeltolódás: Londonban csak délután 4 óra van, de itt már fél tízet mutat az órám.

1. Srinagar - Csónaktúra Kasmirban 2. Utazás Ladakhba 3. Gyalogszerrel a Zanszkar-hegységben 4. Utazás Manaliba és Dehra Dunba

Kiss-Csapó Gergely

A leírás eredeti formában, további képekkel
a http://www.freeweb.hu/gergoe/storyind.htm címen olvasható

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) - E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Tiéd az oldal, magadnak építed!

Ugrás a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >> Útitárskereső - ha üres helyed van >>
© BTSz Bt 1997-2007.