Kiss-Csapó
Gergely: Kasmír, Ladakh, Magas-Himalája - India - 1998.
- 1-4
3.
Gyalogszerrel a Zanszkar-hegységben
Tizennyolcadik
nap, július 22. szerda
Négykor kelek. Hálózsákomat még sikerül valahogy a hátizsákom
tetejére gyógyítanom, aztán irány a buszpályaudvar. A városi
temető mellett visz a kis ösvény. Ötkor még sötét van, de a
Vénusz jelzi, hogy nemsoká virrad. Öt óra negyvenkor indul a
busz, velem együtt. A sofőr állta a szavát. Tizenegykor már
Lamayuruban vagyok, elérzékenyülve nézek a távolodó busz után,
innen tényleg nincs visszaút. Lesétálok a híres kolostorba,
amiről a túrakönyvek azt írják, hogy nem annyira a kolostor
érdemel figyelmet, mint a körülötte lévő 5-6 km2 területű katlanban
lévő szuffóziós löszkarszt-formáció. Ha volna időm, akkor itt
maradnék és két-három napig csak ezt vizsgálgatnám. A mai napig
nem tudom az okát, hogy miért nem tettem így. Időm is volt,
a kolostor mellett olcsó szállásom is lehetett volna, pénzem
is… Talán annyira elszántan vágyakoztam már a havasokba…
A kolostor mellett nyílegyenesen levágok a völgybe és némi kérdezősködés
után elindulok a helyesnek vélt irányba. A patak mellett talán
rozsot, vagy talán zabot ültettek. Amire feleszmélek, hogy a
helyes út a patak túloldalán megy, akkor már jócskán eltávolodtam
a falutól. Én barom, átvágok az ültetvényen, majd a patakon,
mire megérkezem egy sztúpához. Egy helyivel találkozom, akiről
kiderül, hogy szintén Wanlába megy, át az első hágón. Vele tartok.
Elég gyors iramot diktál, alig tudom követni. Persze, nála semmilyen
csomag sincsen, mert csak ide megy a "szomszédba".
Egy újabb patakvölgyben visz a keskeny ösvény, majd később már
csak a patak nélküli völgyben. Mintegy ötven perc megerőltető
gyaloglás után jutunk fel a hágóhoz. Rettentő erős szél fúj.
Saját erőmből még nem jártam ilyen magasságban. Kicsit megpihenünk.
Leszünk még ennél magasabban is, gondolom, és a déli irányban
elterülő Zanskar-hegység magasabb csúcsait bámulom. A kevés
csapadék miatt csak alig néhány burkolózik hóba. Egy nagyon
keskeny és kiszáradt szurdokban visz tovább utunk le a faluba.
Kevéssel a hágó után egy néhány hónapja elpusztult lónak a teteme
látható. Ha ez egy rossz ómen, akkor köszönöm, ebből nem kérek!
Alig több mint háromnegyed órai leereszkedés után egy újabb
völgyben találjuk magunkat. Már látható néhány sztúpa a falu
szélén. Hamarosan Wanla Gompa is láthatóvá válik kicsit távolabb,
a völgyoldal magasabb pontján. Annyira siettünk, hogy a könyvekben
közölt három óra helyett mindössze két óra alatt tettük meg
a távot. Teljesen kiéhezve és megszomjazva roskadok le egy teaház
elé. Öt teát iszom és mellé két doboz kekszet. Eddig az összes
ember őrültnek nézett, amikor elmeséltem, hogy Darchába megyek.
"Hát az lehetetlen hegyi vezető és póniló nélkül!"
Csak Wanlában találkozom egy angol sráccal, aki onnan jön. Neki
a harminc naposnak "hirdetett" út mindössze 16 napig
tartott. Amikor ránéz a (most) 10 kilós hátizsákomra, azt mondja,
"ez sima ügy". Elmeséli, hogy a Shingo La-n kb. 10
kilométeren keresztül hóban kell gyalogolni.
Felkerekedek, hogy folytassam az utat. Phandjila felé, a szomszéd
faluig két helyi fiatal gyerekkel megyek. Cukrot vásároltak
Wanlában, most viszik haza. Idáig még terepjáróval is el lehetne
jutni, mert jól járható az út. Az út melletti patakparton végig
a falusiak ültetvénye fekszik. Zabot, talán kölest vetnek errefelé.
A völgyfal pedig konglomerátumból van, hatalmas letöredezett
tömbjei néha még az úton is átgurulnak. Egyik-másik olyan nagy,
mint egy családi ház. A völgyfal tetejéről szakadtak le.
Kétórányi, egyáltalán nem megerőltető gyaloglás után jutok Phandjila-ba.
Még hat óra sincsen, de a Nap már néha el-elbújik a hegyek mögé.
Hanupata irányába megyek tovább egyenesen. Visszaemlékszem Mógáék
könyvére, valahol itt alhattak a falu végén. Azóta megváltozhatott
a környék, de még most is változik, ugyanis útépítő munkások
törik, vésik a sziklákat, néha még a légkalapácsot is bevetik.
A mélyben zubogó patakba nagy csobbanásokkal hullanak bele a
hatalmas tömbök. Elképzelhetetlennek tartom, hogy erre valaha
is autóval közlekedjenek, inkább csak a szamárösvényt szélesíthetik.
Végre valahára beérek a szurdokba, ahol a patak helyenként csak
30 méteres mélységben látható, vagy csak a hangját lehet hallani,
de látni nem lehet. A teljesen meredek völgyfalba vágták bele
a szamárösvényt. Kezdetleges eszközökkel bizony emberpróbáló
feladat lehetett megépíteni. Ivóvizem éppen elfogyott, kénytelen
vagyok lemászni a patakhoz és megtölteni kétliteres palackomat.
Hordalékos, zavaros, de nyilván nem fertőzött a vize. Nem érdekel,
megiszom… Közben egy öreg bácsival találkozom, aki hátulról
beelőzött. Hagyom, hogy tovább menjen, nem vágyom most társaságra.
Egyszer csak szemből is jön egy középkorú szerzetes meg egy
kisfiú. Azt javasolják, hogy aznap már ne menjek Hanupatába,
inkább szálljak meg innen nem messze, egy Sumdo nevű tanyán.
Csakhogy a sötét és mély völgyben nem látok semmiféle tanyát,
de még csak el se tudom képzelni, hogy valaki itt éljen, hiszen
még termőföld sincsen.
"A kék-hold völgye"
Sumdo nem is a patakpartra telepedett, hanem
mintegy 200 méterrel magasabban fekvő rétre. Három házból álló
település. Öt család, vagyis 23 ember lakik itt. A réten folyik
össze néhány patak vize, azt gyűjtik össze és így a nagyon alaposan
elkészített csatornahálózatukkal az egész rétet öntözni tudják.
Valószínűtlen, hogy ebben a magasságban zöldellő gabonatáblákat
és sárgálló repceültetvényt látok. A völgykatlan olyan meredek
és magas fallal van körbevéve, hogy a napnyugta még nyáron is
5 óra körül lehet, a napfelkelte pedig csak 8 után! Nagy feltűnést
keltek a sátrammal és "fejlett, nyugati", valójában
olcsó magyar túrafelszereléseimmel. Egy gabonacséplő kerek és
sík területen verem fel a sátramat. Mellettem folyik az egyik
kis erecske, valószínűleg a néhány kilométerrel feljebb lévő
gleccserből eredhet, annyira jeges a vize. Ebbe a vízbe áztatom
az egyik tasaklevest, meg a száraz cérnametéltet. Irtó rossz.
A kasmíri lótuszméz és egy kis keksz a vacsorához jutó édesség.
Hamar besötétedik és azonnal elalszom.
Tizenkilencedik nap,
július 23. csütörtök
Reggelre csupa harmat lett a sátram belülről, mert olyan nagy
volt az éjszakai lehűlés. Szinte átázott a hálózsákom, meg kell
várnom, míg megszárad. De a nap csak sokára bújik elő a magas
sziklák mögül. Tejporos hideg vizet és lekváros kekszet reggelizem.
Megfogadom a tegnapi szerzetes tanácsát, hogy ne Hanupata felé
menjek, hanem inkább Photakszar irányába. Így megúszom az első
igazi nagy hágót, a Sirsir La-t, ami különben is "csak"
4805 m magas. Megyek még magasabbra
is - gondolom -, ezáltal nyerek vagy másfél-két napot. Összetalálkozom
egy nagyon öreg bácsival, akivel igen furcsa módon folytatom
az utat. Szegény bácsika penetráns szagot áraszt, repceolaj
és jakfaggyú szaga van, ezért megpróbálok kilépni, hogy ne kelljen
együtt mennem vele. Általában a vidéki ladaki embereknek mind
repceolaj és/vagy jakfaggyú szaguk van. Mécsesükbe ezt a két
anyagot öntik, házaikat, ruháikat ez a szag itatja át. Wanlában
még volt villanyvezeték, elektromossággal világítottak, de ahol
nincs, ott marad a repceolaj. Az eddig látott falvakban helyenként
fel-feltűnik a napcella. Ez nálunk, Európában nagyon drága eszköz,
itt feltehetően a kormány támogathatja, hiszen a ladaki falvak
lakói képtelenek volnának egymaguk beszerezni.
Az öreg bácsika valahogy mégiscsak beér. Amikor előzékenyen
jelzem neki, hogy mehet előre, lehagyhat, leül mellém és nagyon
barátságosan ladakiul beszél hozzám, bár látja, hogy semmit
sem értek belőle. Végülis egy kedves öregember, egy darabig
vele tartok. A patakvölgyben visz tovább az út. A Nap már magasan
jár, a reggeli didergős hangulatom már rég elszállt. Egy-másfél
óra gyaloglás után elérkezünk egy hídhoz. A híd egy másik patak
torkolata felett visz át. Itt kicsit lepihenünk. Kimosom a zoknimat,
a bácsi pedig elalszik. Gondolom, hogy meg is mosakodhatnék,
de amikor belépek a vízbe, rögtön elmegy tőle a kedvem. Alig
lehet több a patak hőmérséklete, mint 4-5 fok. A bácsival megyek
tovább. Nem tudom megállapítani, hogy azért sietek, mert ő kerget,
vagy azért mert ő eleve ilyen gyorsan megy, (én meg nem akarom,
hogy nagyon közel beérjen, hiszen büdös). A bácsi valamit motyog:
"Askuta". Valahogy az jut eszembe, hogy talán azt
jelentheti ladakiul, hogy "enni". A kezével még mutatja
is, hogy ott, arrafelé enni lehet. Csakhamar rájövök, hogy Askuta
a következő településnek a neve. De a térképen nincs rajta,
hiába is keresem. A híd után másfél órányi gyaloglásnyira tényleg
feltűnik egy megművelt parcella, egy gyerek és egy középkorú
ember dolgozik rajta. Útitársam láthatóan hozzájuk jött. Leheveredek
a patakparton egy fa alá és megeszem az első paradicsomos tonhalkonzervet.
Dél van. Félek, hogy a tűző napon és a magaslati levegőn megint
lesülök, de csodák csodája, felhők jönnek. Ebéd után a "falut"
csak nem találom. Ahol a "faluközpontot" feltételezem,
(pataktorkolat, sztúpák mindenfelé), ott sincs semmilyen ház.
Ismét átkelek a patakon és egy szűk völgyben folytatom az utat
Photakszar felé. Egy alkalommal letérek az ösvényről és hirtelen
egy hatalmas szikla zárja el az utamat. A valódi ösvény a patak
túloldalán halad. Semmi kedvem sincs derékig gázolni a fagyos
és sebes vizű patakban. Kénytelen-kelletlen vissza kell fordulnom
vagy 400 métert, és meg kell keresnem a hidat. Egy helyen az
ösvény belevisz a patakba, a völgyfalon nem lehet továbbmenni,
annyira meredek. Hosszas szitkozódások közepette mezítláb gázolok
a kövecses patakmederben. Mógáékra gondolok, akik többször is
elvétették az utat és derékig gázoltak a 25 kilós hátizsákjukkal
az októberi patakban. Nekik mennyivel nehezebb dolguk lehetett!
Ennek a völgyszakasznak az utolsó másfél órája lelkileg teljesen
kikészít, borzasztóan fáj a hátizsákom két pántja, szinte vágja
a hátam, pedig alig van benne valami. A lábam is feltört néhány
helyen, egyszerűen kezd unalmassá válni a patakvölgy, alig vonszolom
magam, minduntalan meg kell állnom. Ekkor találkozom a legbizarrabb
külsejű "híddal". Négyujjnyi vastagságú drótkötél
van kifeszítve a patak fölé, közéjük száraz fadarabok vannak
"szőve". A legközelebbi fadarabok is 8-10 cm-re vannak
egymástól. Amikor a híd közepén tartok, akkor már olyan kilengése
van a hídnak, hogy nagy szüneteket kell tartanom, nehogy beleessek.
A másik part előtt már csak röhögök. Elfogytak a fadarabok is.
Végre feltűnik Photakszar. Egy kis magaslaton fekszik, alig
kéttucatnyi házból áll. Semmi olyat nem látok a faluban, ami
miatt maradnék. Belökök egy kis hasmenés ellen való nyomelemes-glükózos
vizet, az talán erőt ad (?) és nekivágok a 4200 m magas Bumikze
La-nak. Sok mormotával találkozom. Ezek a kedves állatok folyton
sikítoznak, amerre csak megyek. Sajnos olyan félénkek, hogy
csak egyet sikerült lefényképeznem, azt is elég távolról. Amint
a hágó utolsó 100 méterének vágnék neki, megjelenik egy helyi
parasztember, rettentő részeg és valamit kérni akar tőlem, de
nem várom meg, nagyon agresszíven és durván elzavarom a francba.
A hágó tetején 4200 méterrel "saját csúcsot döntöttem",
ilyen magasan még sose jártam. Lefelé már sokkal könnyebb -
persze; most már van kedvem és erőm megfigyelni a tájat is,
a gleccsereket, a kitárulkozó tájat, amit eddig nem láthattam
a hágótól. Az ösvény majdnem a szintvonalakkal halad, csak egészen
kevéssé lejt. 3-400 méterrel a hágó után megpillantok a koraesti
szürkületben egy táborozó társaságot. Sokáig nem is tudom kivenni,
hogy helyiek lehetnek, vagy nyugati "treckingelők".
Amikor közelebb érek hozzájuk, kiderül, hogy négyen vannak,
egy idősebb néni, meg három helybéli kísérő. A néni nagyon aranyos,
holland és valaha franciatanárként dolgozott az Alliance Francaise-ben.
Az egyik srácot még 12 évvel ezelőtt örökbe fogadta. Most, hogy
a gyerek már jóval túl van a húszon, meghívta távoli nevelőmamáját
a szülőfalujába, Lingshet-be; ezzel a kirándulással szeretné
megköszönni a gondoskodást. A néni természetesen kitűnően beszél
angolul, de a srácokkal néha megpróbál ladakiul is szót váltani.
Én inkább a franciát erőltetem. Elhatározom, hogy nem messze
tőlük verem fel a sátramat. Teázgatunk, beszélgetünk. Napnyugta
után hirtelen nagyon hideg lesz. Alig lehet több 8-10 foknál.
Hála Istennek, hoztam pulóvert. A szél persze átfúj rajta. A
forró sós tea - bár még idegenkedem tőle -, egykettőre jobb
kedvre derít.
Átkelés a Singe La-n
Huszadik nap, július
24. péntek
Nagyon hidegnek találom az éjszakát. Bizony, itt, 4500 m magasságban
tényleg 5-6 fok körüli lehet az éjszakai hőmérséklet. Amikor
kimászom a sátorból, a többiek éppen tovább indulnak. Én ismét
megvárom, amíg a sátram belülről megszárad, mert hasonlóan az
előző éjszakához, megint beleheltem. Könnyen indul a nap. Az
út nagyjából szintvonal mentén halad, nagyon lankás, cseppet
sem megerőltető. Csakhogy éppen emiatt a fővölgy oldalán lévő
mellékvölgyek hajlatába, bevisz az út. Emiatt a légvonalban
közelinek tűnő cél, a Singge La egyáltalán nem "akar"
közelebb jönni. Kilenc óra tájékában megállok reggelizni és
közben jól szemügyre veszem a hágót. Havas a teteje és rendkívül
meredek az oldala. Két-három óra múlva ismét beérem a holland
nénit és kísérőit. Éppen ebédelni álltak meg. Leülök melléjük,
megbontom a hatalmas adag chilis halkonzervemet. Kapok egy frissen
sütött csapatit melléje. Patakcsobogás és egy közelben legelésző
jakcsorda teszi idillikussá az ebédet. Ebéd után egyedül indulok
neki a lejtőnek. Egyre meredekebbé válik a fagyaprózódásos törmelékanyagot
átszelő ösvény, a szél is egyre erősebb, a magassággal a levegő
is hidegebbé válik. Nem szabad feladni, csak menni kell, menni
kell, nem szabad feladni… Összeszorított fogakkal erőlködöm
felfelé. Próbálom a hátra lévő lépések számát megbecsülni. Még
150, már csak 80 lépés, már csak három perc szenvedés…
Mire felérek az 5060 méter magas hágó tetejére, teljesen kimerülök.
Leülök az egyik obo mellé, szélárnyékban vagyok, áldozatot adok
a szellemeknek, hogy épségben értem fel idáig. Egy előre bekészített
hegyi kristályt teszek fel az egyikre. A holland néni és kísérői
beérnek. Uzsonnázunk. Annyira rossz bőrben vagyok, hogy alig
tudom magam átengedni annak az érzésnek, hogy vándorlásom legmagasabb
pontján állok. A távolban már látható a Magas-Himalája vonulata,
mellettem pedig a Zanszkar-hegység még nálamnál is magasabb
csúcsai. Nem tudom elképzelni, hogy mi bajom lehet; a halkonzervtől,
a nagy magasságtól, vagy a hidegtől, vagy a széltől fáj annyira
a fejem. Egy kicsit még bámészkodok a sztúpák és az obók szélárnyékában,
aztán a többiekkel együtt leereszkedek a hágó túloldalán. Negyven
perces gyaloglás után egy sátorhoz érünk, egy "büféhez",
ami valójában egy gleccseren található. Néhány teherhordó szamár
ácsorog a sátor előtt. Francia turisták holmijait cipelik felfelé,
a Singge La irányába. A sátorban bedobok két teát és azonnal
indulok tovább Lingshet felé. A terep sokkal könnyebbé vált,
nincsenek már meredek szakaszok. Még mindig a holland nénivel
és kísérőivel haladok. Negyedhatkor a többiek megállnak, mert
egy táborozásra alkalmas helyet találtak. Annyira rosszul vagyok,
hogy kénytelen kelletlen én is letáborozom. Egy sziklapárkány
szélén találok egy viszonylag vízszintes helyet. Leterítem a
hálózsákomat, beveszem a malária elleni gyógyszert, felkapom
a pulóveremet és hullaként lefekszem. A fejem fáj és didergek.
Miközben a többiek vacsorát főznek, én félálomban a végrendeletemmel
foglalkozom, többször átismételem magamban, hátha valakit kifelejtettem
belőle. Fél nyolckor, napnyugta előtt kapok egy forró levest,
meg egy teát. Nyolckor már megint alszom. Csak ezt az éjszakát
éljem túl! Csendesen cseperegni kezd az eső! A Zanszkar-hegységben
évente 100-120 mm a csapadékérték (és az sem nyáron), remélem,
nem ezen az éjszaka fog leesni az összes! Az eső természetesen
egy perc alatt eláll, csodás csillagos ég borul rám. A sátrat
most nem verem fel, erőm sem lenne hozzá és úgyis megint eláznék
reggelre a párától…
Huszonegyedik nap, július 25. szombat
Éjjel nagyon fázom, pedig az összes ingemet felvettem és még
a pulóverem is rajtam volt. Taknyos vagyok, fáj a torkom, ráadásul
szédülök. Tényleg nem sikerült kiderítenem, hogy a nagy magasságtól,
vagy pedig a hideg széltől. Egy reggeli tea után félnyolckor
már úton vagyok. Megmászom a Kiupa La-t, aztán egy nagyon meredek
lejtőn kell leereszkedni Gogmába. Érdekes, hogy Ladakhban akár
egy házból álló település is már falunak számít. A mély völgyben
patak csordogál. Három kisgyerek közeledik felém, és "bonbon-bonbon"
kiabálásukkal kétséget nem hagynak bennem a felől, hogy errefelé
a francia turisták bizony gyakoribbak, mint az angolok. Amilyen
meredek lejtőn kellett leereszkedni Gogmába, olyan meredeken
visz fel az út a következő hágóhoz. A Margun La mindössze 4100
m magas, de többször megtéveszti a tapasztalatlan turistát,
mert várakozásaival ellentétben a hágó teteje mindig egy kicsit
"magasabbra tolódik", sosem ott jelenik meg, mint
ahol azt sejti. A Margun La után már Lingshet jön, az egyik
legeldugottabb, de leglátványosabb gompának a faluja. Itt elválok
eddigi útitársaimtól, mert ők a faluba tartanak én pedig a Gompához.
Déli forróságban érkezem meg Lingshet Gompához. Úgy tervezem,
hogy itt tartok egy kisebb pihenőt, akár itt is alszom, így
az egész délutánt a gompa körbejárásának szentelhetem.
A Gompa fekvése szebb már nem is lehetne: egy 1200-1500 m magas
sziklafal alsó szegletébe épült, alatta pedig a falu fekszik.
Körös-körül 5-6000 m magas hegyek zárják körbe a Lingshet katlant.
A falu házai elég messze épültek egymástól, minden házat öntözött
föld vesz körül. Mintegy 30 házat számolok össze a faluban,
mögöttem a Gompa talán ugyanennyiből áll. A település megközelítésére
jellemző, hogy ha valaki Lamayuruból kívánja idejönni és nem
olyan őrült, mint én, akkor legalább három napig tart az út;
ha dél felől érkezik az utazó, akkor pedig 5 napig is gyalogolhat
Padamból.
A Gompa mellett található egy számomra már "szokásosnak"
is tekinthető füstös kis kőház, a helyi "bót". Nem
tudom, miért, talán a kuncsaftok odacsalogatása miatt a tulajdonos
bömbölteti a gusztustalan "indie-pop"-ot, alig hallja,
amit mondok neki. Nem is igazán barátságos: nem főz teát, nem
nagyon akar kiszolgálni, egyáltalán tudomást sem vesz rólam,
pedig a 3×3 méteres sötét kis helyiségben alig férünk el. Nem
tudom, hogy hol tudnék aludni itt a közelben. A "kemping
place"-nek hívott poros és köves terület annyira koszos
és szemetes, hogy ez szóba sem kerülhet, a bolt miatt meg fölösleges
volna itt maradni. Bedobok egy mangólevet, meg egy doboz kekszet
földimogyorókrémmel és tovább indulok.
Az ösvényen hirtelen feltűnik egy nagyon kövér idős néni. Piros
esernyőt tart kezében napernyő gyanánt és német kiejtéssel beszéli
az angolt. Amikor kiderül, hogy magyar vagyok, kitör belőle,
hogy ő már volt a "wunderbar Plattensee" -nél, és
ismeri az "ungarische Gulasch"-is. Holnap után buddhista
konferencia kezdődik Lingshetben, azért van itt egy nagyobb
csoporttal. Nekem több se kell.
Félve pillantok az előttem álló rettenően magas és havasnak
tűnő hágóra, a Hanuma La-ra. 4877 méteres magasságával nem tartozik
a legmagasabbak közé, de Lingshet elég mélyen van hozzá képest
és a meredeksége eléggé ijesztő. Az odáig vezető út természetesen
megpróbál a szintvonalak mentén haladni, vagyis megkerüli az
egész völgykatlant nyugatról, de ez nem sokáig tartható, egyszer
csak el kell kezdeni a felfelé mászást. Másfél óra alatt felkapaszkodom
egy dombtetőre, ahol az egyik helybéli felállított egy teázó
sátrat. Meglepetésemre épp egy brnoi huszonvalahány éves párocskával
találkozom össze. Ők pónilovas kísérővel indultak neki a nagy
túrának, csak a kísérőiktől lemaradtak kissé. Jól elszórakoztatjuk
egymást: ők a magyarországi élményeiket mesélgetik, én pedig
megpróbálom elővenni régen feledésbe merült cseh nyelvtudásomat,
amit még az óvodában tanultam. Két csésze tea után négy óra
körül indulok neki a Hanuma La-nak.
Éjszaka a Hanuma La-n
Az út nagyon kegyetlen: már-már azt hiszi az
ember, hogy felért a hágó feléig, amikor rádöbben, hogy egy
nagyon mély patakvölgybe kell előbb leereszkednie, aztán onnan
a mélyből vághat neki ismét a nagy emelkedőnek. Kicsit elidőzök
a patakvölgyben, rettegve próbálom kiszámolni a hágóig vezető
utat, vajon felérek-e napnyugta előtt? Mintegy 1200-1500 méteres
relatív magasságkülönbséggel kell megküzdeni.
Negyedhatkor nekivágok. Kitaposott szerpentin vezet felfelé,
35-40o meredek lehet. Nyilván már nagyon sokan próbáltak hasonlatokat
találni azokra a kínlódásokra, amik az ilyen mászással járnak.
A bakancstól feltört láb, a verejtékezés, majd a hideg szélben
didergés, a légszomj, az oxigénhiány, a kalapáló szív mind-mind
érzékeltetik, hogy 4000 méter felett próbálsz erőlködni. Egyórai
megállás nélküli kapaszkodás után a csapás egy mellékvölgy völgyfőjébe
kezd áthúzódni. Sejteni lehet, hogy innen már csak tízpercek
választanak el a hágótól. Tévedtem. Még 5-600 méter hátra van.
Az idő viszont egyre csak halad, a Nap egyre alacsonyabban van,
fél nyolckor lebukik a hegyek mögé. Sietnem kell, hiszen hamarosan
teljesen sötét lesz. Sietni viszont itt nem lehet. Hiába fogadkozom,
hogy a következő öt percben nem állok meg pihenni, kimerültségemen
nem tudok másképpen segíteni. Mire felérek a hágóra, már vaksötét
van. Nyolc óra is elmúlt, elő kell vennem a zseblámpát, hogy
ne bukdácsoljak a gleccser tetején és a szanaszét heverő sziklákon.
A csehek valamilyen sátorozó helyet emlegettek, ahol megalhatnék.
De ennek semmi nyoma sincs, csak a gleccser és szétaprózódott
sziklák mindenfelé. A fő gleccservölgybe kisebb-nagyobb szubszekvens
(mellék) völgyek csatlakoznak. Számomra az út szavakkal ki nem
fejezhető módon könnyebbé vált. Az imént még azt hittem, hogy
már csak néhány lépést vagyok képes megtenni, de a hágón túl,
a csak gyengén lejtő völgyoldalban viszont szinte szaladok.
Zseblámpám gyenge fényénél próbálok egy viszonylag vízszintes
helyet találni. Az étkezésről lemondok, reggelig úgyse végeznék
semmilyen megerőltető tevékenységet, csak feküdnék. Végül is
találok egy majdnem vízszintes helyzetben lévő másfél-két négyzetméter
felületű sziklát, amely az egyik mellékvölgy oldallejtőjénél
hevert. Kibontom hálózsákomat, bedobok egy glükóz-italt és gyorsan
elalszom.
Huszonkettedik nap, július 26. vasárnap
Öt óra körül ébredek fel. Azonnal felkerekedek és hajnali negyedhatkor
már menetelek is tovább. Tényleg jó, hogy nem keresgéltem további
alvóhelyeket, csak nagyon messze találtam volna. Hat órakor
egy kis házikót pillantok meg. Két öreg jakpásztor és egy tucatnyi
kis jak lakja. Ladakhi teával kínálnak, ami nagyon is rám fér.
Már Lehben hozzászoktam a sós teához, de ez valahogy sósabb
volt a számomra elviselhetőnél. Színében nagyon hasonlított
az otthoni tejeskávéra, mert jakvajat is tettek bele. Ez utóbbi
sajnos eléggé sajt-szerűvé alakult, inkább avas ízt adott a
teának. A teafüvet itt régebben jakvérrel tapasztották össze,
így került forgalomba. Akármennyire is érzem, hogy ez most hasznos
volna számomra, két-három korty után feladom a reggeli teaivászatot,
udvariasan lemondok a további adagokról, sőt egy óvatlan pillanatban
kiöntöm a bögrém alján lévő maradékot. Nem merem kockáztatni
napi fizikai állapotomat ezzel a teával. Amikor a jéghideg patakban
megpróbálom elmosni a bögrémet, a jakvaj az edény falára ragad.
A gleccservölgyben gyalogolok tovább. Nyolc óra körül beérek
egy Snertze nevű tanyára. Itt szoktak megpihenni a szervezett
"treckingelők". Találkozom is vagy kéttucatnyi franciával
és amerikaival, akik bricsesznadrágban, szamarakkal, pónilovakkal
és több hegyivezetővel mennek Lingshet irányába.
A tanyán forró vizet, teát és valamilyen kekszet "rendelek".
Ekkor találkozom egész utam legkülönösebb világjáró bolondjával,
Paoloval. Milánóból indult el kilenc évvel ezelőtt, azóta egyfolytában
úton van. Dolgozik és utazik. Vonásai alapján nem is néztem
igazán olasznak. Egy órán keresztül beszélgetünk. Eredetileg
filozófiát hallgatott az egyetemen, de nem találta sem érdekesnek,
sem hasznosnak a dolgot, ezért indult világgá. Bejárta már az
egész világot. Mexikóban talált egy igen olcsó repülőjegyre,
ezért jött most éppen "véletlenül" Indiába. Egyébként
angolt tanít, vagy mosogat, ami éppen adódik, bármilyen munkát
elvállal.
Mellettünk egy amerikai turistákból álló csapat halad el. Paolo
felhívja figyelmemet az egyik szamár hátán imbolygó furcsa csomagra.
Az a "toalett-sátor". Vegyi-wc van benne, olyan, mint
a vitorláshajókon.
Amikor Bartók neve kerül szóba, minthogy a róla elnevezett konzervatóriumban
tanítok, elcsodálkozik, hogy Bartók magyar volt! Ezt eddig nem
is tudta. Viszont ismeri Petőfit, sőt kedvenc rajzfilmfigurája
"Gustavo", ahogy mondta, Nepp József rajzfilmfigurája,
vagyis Gusztáv. Valaha rajzfilm-animációval szeretett volna
foglalkozni és nagyon megszerette őt. Egy halom jó tanáccsal
és címmel lát el; aztán indulunk tovább, ki-ki a maga útját
folytatva.
A Zanszkar völgye
Már csak egy hágó maradt előttem, és az is "mindössze"
3900 méter. Ha ezen túljutok, akkor már a Zanskar völgyében
visz az út, ami már nagyon könnyű, nincsenek nagy szintkülönbségek.
Egy jakcsordával találkozom. Kicsit tartok még ezektől a jámbor,
buta állatoktól. Egyik épp az ösvényen áll. Kikerülni nem nagyon
lehet, meredek a lejtő, egykettőre legurulnék a szakadékba.
Amikor lassan közelebb érek hozzá, annyira megijed tőlem, hogy
kőszáli kecske módjára hatalmasat ugrik és jó tíz méterrel odébb
áll csak meg. Nem vártam volna ezt egy majd' másfél tonnás nagy
állattól. A hágó előtti hídnál kicsit megmosakszom a jéghideg
patakban, még az ingemből is kiáztatom a sok port. Miközben
irogatok, alig tudom elhesegetni a hirtelen körém gyűlt legyeket.
Nekivágok az utolsó hágónak, a Parfi La-nak. Nagyon elővigyázatosan
előre felmértem a hágóra vezető ösvényt, megszámoltam, hogy
hány kanyar található rajta, nehogy váratlan meglepetés érjen.
Huszonnyolc kanyart számoltam össze. Végülis a valóságban harminckettő
volt. Csekély másfél óra alatt megmászom a mintegy 6-700 méteres
szintkülönbséget. Sokkal könnyebb volt, mint a tegnapi, bár
kereken 1000 méterrel alacsonyabb. Ma valahogy jobb formában
is voltam. A hágó tetején csodás kilátás fogad, belátni az egész
Zanszkar-folyó völgyét. Óhatatlanul felmerül a turistában, hogy
miért nem haladhat az út a patakvölgy oldalán, miért kellett
megmászni a Parfi La-t. Csak innen a hágóról látszik, hogy a
Zanszkar-folyó mintegy 500 m magas falú szurdokvölgyben halad,
képtelenség volna a völgyben haladni. Csak télen teszik meg
ezt az utat a völgyben, amikor befagynak a folyók.
Már messziről kiszúrom, hogy egy vörös köpönyeges láma közeledik
felém az ellenkező irányból. Amikor találkozunk, nagyon barátságos,
csapatival kínál és beszélgetni próbál. Lingshetbe igyekszik.
Újra és újra tudatosítanom kell magamban, hogy a helyiek bizony
két-három napokat is gyalogolnak, hogy a szomszéd faluba érjenek.
Nem is értem, hogyan maradt fenn a ladakhi egységes nyelvnek,
hogyan lehetséges, hogy nem alakult ki egy Kaukázushoz hasonló
nyelvi állapot, ahol a szomszédos völgyekben élő lakosság mindenhol
különböző nyelven beszél a hosszú elszigeteltség miatt.
Miközben lassan ereszkedek le a folyóvölgyben néha az elhagyott
folyóteraszon, néha pedig alatta gyaloglok. A folyóvölgyben
nagyon vastag hordalék rakódott le, ebbe vágta be magát a Zanszkar.
Rengeteg kipreparált formát látni: nyilván a folyami hordalék
összecementálódott kőzetszemcséiből alakultak ezek ki. (Talán
az eljegesedés idején a gleccserjégből? Ennek valahogy utána
kéne nézni…) Ha a puhább kőzetanyag tetejére szilárdabb, ellenállóbb
kőzet érkezik pl. a környező sziklafalakról, akkor ezek megvédik
a felszínt a további lepusztulástól s így kőgombák alakulnak
ki.
Hanumil közelében a Zanszkar egy hatalmas kanyarulatban folyik.
A kanyar közepén akkora örvényben kavarog a víz, mintha csak
"kihúzták volna a dugót" a folyómederben. Elképzelni
is rossz, milyen volna itt úszni. Hanumil mindössze két házból
álló település, bár a térkép "falunak" jelöli. Az
egyik ház melletti pázsiton található a "kemping".
Húsz rúpiát kér érte az egyik falubeli, hogyha itt verem fel
a sátramat. Nyilván jobban megéri neki a nyáron felbukkanó treckingelőkkel
foglalkozni, mint mondjuk kölessel bevetni és az öntözővízzel
bíbelődni. Felverem a sátramat egy tucatnyi francia turista
sátra mellett. Kinyújtóztatom elfáradt végtagjaimat aztán bedobok
egy löncshúskonzervet, keksszel, majd némi tejet készítek a
tejporból. Olvasgatok, aztán megnézem, hogy milyen a helyi ""bót".
Egy svájci pasival teázgatok. Teázgatás közben elmeséli, hogy
miért kérnek a helyi gyerekek mindenütt "bon-bon"-t.
Néhány évvel ezelőtt egy nagyon híres francia tibetológus, Michele
Peysere, igen népszerű tévésorozatot készített "Ladakh
- az utolsó zanszkari királyság" címmel. Népszerűsége olyan
nagy volt, hogy francia turisták tömegei indultak Indiának ebbe
a vad-romantikus szegletébe. A turisták nyilván rengeteg cukorkát
osztogattak szét a helyiek között, így azok gyorsan megtanulták
franciául a "bon-bon"-t. Máshol Indiában már megszokott
a "one-pen" , "one-photo", "one-rupia",
de itt ugyanez franciául van jelen.
A Zanglai gompa
Huszonharmadik nap,
július 27. hétfő
Hatkor kelek, összepakolom a dolgaimat és elsétálok a "bótba".
Összetalálkozok a svájci sráccal. Joghurtot és teát reggelizünk.
Öt hónapja indult el otthonról. Egyszerűen lelépett a munkahelyéről,
megunta, elege lett. Céltalanul kóborol a világban. Miközben
a reggeli napsugárban süttetem magam, a teát kortyolgatva várom,
hogy a párától teljesen átázott sátram valamelyest megszáradjon.
csak nem sikerül, ezért lazán felkötözöm a hátizsákomra, hadd
lebegjen napközben, majd csak megszárad.
Elindulok a viszonylag könnyűnek ígérkező úton. Néha egészen
lenn járok a folyómederben, néha pedig a magasabb teraszon.
Egy helyen, ahol a folyómeder egyik elhagyottabb szakaszán visz
az ösvény, egészen finomszemű homok található. Nosza, kipróbálom,
hogy működik-e még a fényképezőm önkioldója. Második próbálkozásra
sikerül is elkészítenem első fényképemet saját magamról Indiában.
Délben érek be Pishu nevű faluba. Ez már tényleg falusias jellegű
település, legalább háromtucatnyi házával és kiterjedt öntözött
szántóföldjeivel. A házakon mindenütt a téli tüzelő szárad,
kivéve az egyiken, amelyikben nem lakik senki, ez a vendégfogadó.
Eszem egy tasaklevest és iszom egy mangólevet. Az egész házban
csak én tartózkodom, meg a tulaj. Fiatal srác, aki a nyári turistaszezonban
"vállalkozik". Egyik barátjával épp a cégért festi.
Nagy ákombákom betűket pingálnak a farostlemezre, de mosolyognivalón
hibás az angol szöveg. Amikor elmagyarázom, hogy a "restaurant"
nem o-val írandó, már késő. A tábla közepén nem lehet kijavítani,
csak ha az egészet újra festik.
A falu végén lekuporodom az éppen zárva lévő állami elemi iskola
árnyékos teraszára, pihenek és írok két-három oldalt. A folyó
túloldalán már kora délelőtt óta látható a zanglai kolostor
és a vár, amiben Körösi-Csoma töltötte idejét a tibeti szótár
elkészítésével. A folyón viszont sehol nem ível át híd. A térkép
szerint csak Pishu után két kilométerre van egy új híd.
Azonnal köribém gyűlik 10-12 gyerek és megpróbálnak szórakoztatni.
Kéregetnek, beszélgetni próbálnak, de nincs most kedvem velük
foglalkozni. Nem is foglalkozom velük, máson jár az eszem. A
legmegdöbbentőbb, hogy az egyik 12-13 éves forma kislány hátán
egy féléves csöppséget cipel. Alig tudom elképzelni, hogy ne
volna a saját gyereke. Pedig lehet, hogy tényleg az! Aztán idősebbeket
látok meg a közeli vetésen. Éppen aratnak. Valószínűleg az övéké
ez a két gyerek, csak iskolai szünet lévén unatkoznak. Itt az
árnyékban kéne ülnöm vagy fél négyig, amíg alábbhagy a legnagyobb
hőség.
A még mindig perzselő napsütésben elbattyogok a hídig. A folyó
alacsonyan fekvő árterében járok, néha nagyobb kavicsokon, néha
pedig homokos részen visz az ösvény. A híd után Zangla felé
már kocsival is járható az út. Egyre meghatóbb gondolatok töltik
el a szívemet, ahogy közeledek ahhoz a gompához, ahol Körösi-Csoma
dolgozott 16 hónapig. Elképzelem, hogy az emléktábla előtt majd
meghatódva eléneklem az "Elindultam kis hazámból"-t,
vagy valamilyen erdélyi népdalt. A falutól jobbra áll a vár,
az utolsó zanszkari uralkodó rég elhagyott vára. Túlságosan
magas, én pedig nagyon sokat gyalogoltam ma, tehát nem mászom
meg. Inkább sietek a falu másik felén lévő gompába. A falu közepén
gyerekek futkároznak és "kaka-kaka"-t kiabálnak. Látok
egy terepjárót is az egyik fal mellett. Csak a vezető van a
közelben. Azt mondja, hogy csak ritkán van teherautó Padum felé,
busz viszont soha. Elsétálok a gompához. melyről kiderül, hogy
valójában egy női rendhez tartozik. Akár ott is aludhatnék,
mert tudnának szállást is biztosítani. Megkínálnak teával, de
annyira sós, hogy szégyenszemre lemondok róla.
Magyar turisták a láthatáron
Egy láma van csak a közelben - tibeti menekült,
nemrég szökött át Indiába -, ő se nagyon tud angolul, de elmeséli,
hogy járt itt ma három magyar. Először el se hiszem, hiszen
erre senki nem jár, annyira eldugott helyen van Zangla. Aztán
amikor tudatosodik bennem, akkor majd' kiugrom a bőrömből. Vajon
hol lehetnek most? Kik lehetnek? Csak nem olyan "tucat-turisták"?
Az imént láttam a faluban a dzsipjüket! Így elkerültem volna
őket! Azért váltottam volna velük pár szót, annak ellenére,
hogy külföldön nem szeretek kifejezetten honfitársaimmal találkozni.
Megkérem a szerzeteseket, hogy mutassák meg nekem a gompát.
Körösi-Csomáról semmit sem tudnak. Sem egy emléktábla, se egy
vendégkönyv! Pedig Baktay Ervin emléktáblát állított, Móga még
látta is azt a táblát… Semmi. Az angol tudományuk is csak egy
tucatnyi szóra korlátozódik. Nézem a távolban az utat. Hátha
feltűnik egy teherautó, vagy egy terepjáró. Csodák csodájára
tényleg közeleg egy teherautó. Gyorsan döntök, nem alszom itt,
hanem tovább állok Padum felé. Amikor a falu közepén álló teherautóhoz
érek kiderül, hogy csak éjjel kettőkor indul. Addig meg kell
pakolni. Talán valaki költözik? Tovább sétálok Padum irányába,
amerről másfél órája érkeztem és elhatározom, hogyha egész éjjel
gyalogolnom kell, akkor is odamegyek! Az út már koránt sem olyan
veszélyes, mint idáig volt, nem lehet szakadékba esni, nincsenek
nagyobb sziklák, egy átlagos terepjáróval már kitűnően járható.
Ahogy Padum irányába bandukolok, szemből jön egy Tata típusú
dzsip. Megállítom. A vezető azért a lámáért jött, akivel a gompában
találkoztam. Tibeti menekült és Thonde gompába kell vinnie.
Megkérem, hogy vegyen fel majd engem is.
A Zanszkar folyó völgyében visz tovább az út Padum irányába.
Már nem olyan meredek a völgy oldala, mint eddig volt, de gyönyörű
kipreparált sziklagombákat még itt is gyakran látni. Még a híres
amerikai elnököket ábrázoló sziklaszoborhoz hasonlókat is látni.
A Pishu felé vezető hídnál tartok éppen, amikor megérkezik a
dzsip hátulról. Felvesznek. A tibeti menekült 50 év körüli szerzetes
régi ismerősként üdvözöl. Nem értem, hogy miért nem szólt nekem,
amikor másfél órával ezelőtt találkoztunk, hogy még ma ő is
útnak indul. Valószínűleg nem a rosszindulat, hanem egyszerűen
csak a "nem praktikus" életformája és gondolkodásmódja
miatt felejtett el nekem szólni, hogy fölöslegesen indulok neki
a nagy gyaloglásnak.
Stoppolni Indiában is úgy illik, ahogyan Romániában: valamit
fizetni kell a sofőrnek. Az először kért 50 Rúpiát sikerül egy
szóval lealkudnom 40-re. Abban a tudatban szállok be a kocsiba,
hogy Thondéban majd le kell szállnom, és onnan még 10 Km-t kell
gyalogolnom. Az út nagyon rázós, mert a sofőr nem kíméli a terepjáróját.
Hatalmas porfelhőt hagyunk magunk mögött. A sebességmérő néha
50 Km-t is mutat, fejemet már számtalanszor bevertem a plafonba,
a vizes palackom, amit az út eleje óta cipelek szinte teljesen
kilocsolódik, pedig van rajta kupak. A velem szemben ülő láma
nagyon érdekes "tépőzáras-szivacsbéléses" piros "usankát"
visel. Talán ő felkészült erre a rázós száguldásra… Thonde gompánál
a láma kiszáll, és már száguldunk is tovább Padum irányába.
Ez aztán a jó hír… Fél nyolc sincs még, amikor megérkezünk.
Lassan botorkálok a városnak becézett falu belseje felé, a szürkületben
éppen megjelenik a Hold, az első nyolcadban lehet. A falu mellett
egy 6300 méter magas, teljesen behavazott csúcs látható. A Hold
és a csúcs kitűnő "touristic" fénykép volna, de nincs
most ilyenre időm, minél előbb szállást kell találnom. Az egyik
útitársammal, akit szintén stopposként vett fel a dzsip, sétálok
a faluközpont felé. Mérnök srác, nemrég végzett Srinagarban.
Diploma után hazatelepedett Padumba, ami szerinte manapság a
nagy lehetőségek városa. Valahogy nem megy a fejembe, hogy miért.
Majd holnap kiderítem, de most nagyon szedem a lábam, hiszen
nyakamon az éjszaka, villany pedig csak nagyon ritkán van a
városban. Most éppen már három hónapja nincs.
Két szálloda van a falu "főutcájában". Az egyik nagyjából
keleti kényelem és nyugati higiénés viszonyokkal rendelkezik,
a másik teljesen egyszerű, nagyon piszkos, főleg a helyiek igényeinek
megfelelő. A tisztábbikat muszlim kasmíriak tartják fenn, inkább
a turisták számára, a másikat helyi zanszkáriak. Az olcsóbb
szállodában is 100 rúpia a szoba. Kissé drágállom, bár ez igazán
nem magas ár. Vacsorázni viszont már a szemközti tibeti étteremben
vacsorázom. Tésztában főtt borjúhúst, vagyis momót vacsorázom.
Teleiszom magam végre "rendes" hagyományos feketeteával,
és elhatározom, hogy ma jó korán lefekszem aludni.
Amikor a recepciós megkér, hogy írjam be nevemet a nagykönyvbe,
látom, hogy három magyar név van éppen az előttem lévő rubrikákban:
Dani, Emese és Botond. Azt hiszem, hogy majd' kiugrom a bőrömből
örömömben. Hiába kérem a recepcióst, hogy mutassa meg nekem,
hogy merre laknak, még a süsü hoteltulaj sem érti, hogy mit
akarok. Már-már egy abszurd Örkény novellában érzem magam -
amiben a főhős gumimatracot kölcsönözne, de a kölcsönzős nem
érti -, amikor meghallom, hogy a közeli asztalnál mintha magyarul
beszélgetnek. Nem, mégsem. Franciák és kártyázgatnak. Három
hete nem beszéltem magyarul, egyáltalán, szeretném már látni
azt a három hazámfiát, akik erre mászkálnak. A csökönyös hoteltulaj
még mindig nem érti, hogy mit akarok, ezért leülök és kérek
egy teát. Szemem sarkából azért szemmel tartom ezeket a franciákat.
Néha furcsa akcentussal beszélgetnek egymással angolul, ki tudja,
miért. Végre csak megszólítom őket, hogy "ejnye, nem vagytok
véletlenül magyarok". Azért nekik is leesik az álluk, hogy
egy ilyen helyen kell magyarral találkozniuk. Szegény francia
pár! Eddig ők voltak a társaság központjában, de hirtelen mindenki
csak engem faggat, hogy "merre, honnan, hová". Életemben
nem beszéltem még ilyen furcsán és erőltetetten. Minduntalan
keresem a szavakat, és az a legfurcsább, hogy úgy figyelek a
saját beszédemre, mint amikor óvodás koromban először hallgattam
vissza magamat a szalagos magnóról. Késő estig beszélgetünk,
közben sok liter teát megiszunk, hiszen sört nem lehet kapni
ebben a városban.
Huszonnegyedik nap, július 28. kedd
Hétkor ébredek, de úgy érzem, mintha legalább tízig aludtam
volna. Azt hiszem, hogy a mai napot lazulással, az erőgyűjtéssel
és mosással töltöm.
Átkelés a Magas-Himaláján
Huszonötödik nap,
július 29. szerda
Daniék fél négykor keltenek, ahogy kértem. Nekik négykor indul
a buszuk, én pedig sietni szeretnék Darcha Sumdo felé. A buszuk
fél ötkor még mindig a főutcán tekereg és csak gyűjti az utasokat,
meg akik későn keltek fel. A vaksötét városból csak nem találom
meg a kivezető utat. Ha még egy kicsit hezitálok, akkor még
el is mennék a busszal, vissza a civilizációba. Kicsit talán
még irigylem is őket emiatt, visszamennek Lehbe, aztán pedig
Nepálba repülnek.
Félórai fel-alá járkálás után végre megtalálom a megfelelő utat.
Hajnalodik. Simán eljutok Mune nevű faluig, ahol megreggelizem
Csak háromnegyed kilenc van, de teljesítettem az első napi előírást
(már ami a hegymászók könyvében volt említve). Mune után sok
útépítőmunkással találkozom. Reru nevű faluba vezetik az utat.
Rerunál kicsit lelassul a tempóm, ahogy véget ér a kocsival
is járható kiépített földút és meredekebbé, sokkal nehezebbé
válik. Tizenegy óra tájban már kezd irtó meleg lenni, de én
csak nem akarok megállni, mert Surléig legalább el akarok ma
jutni. A falu előtt viszont találok egy tanyát - kis kecskék
legelésznek a friss zöld füvön -, ahol szívesen megszállnék.
A tanyán lakó néni még főz is valamit direkt nekem és egy másik
túrázónak, aki szintén egymaga kóborol. A kémény nélküli, füstös
és rettenetesen büdös kis hajlékban a néni rizst és valmi zöldséget,
meg dhalt főz nekünk. Vacsoratársam egy belgiumi francia srác,
tanító. Az enyémhez hasonlóan pici sátorral de 8 helyett 24
kilós hátizsákkal járja Ladakhot.
Huszonhatodik nap, július 30. csütörtök
Sikerült jól eladnom a korai indulást. Nyolckor még mindig a
cuccaimmal bíbelődöm. Adok a tanyán lakó öreg néninek 20 rúpiát,
amit ugyan nem kötelező, de "illik" kempingezésért
fizetni és eltűnök. Egy félórányira lévő büfénél reggelizem:
csapati, vaj és valami zöld fűből készült pástétomot kapok.
Egyre több a francia turista itt is. Szemből érkeznek, Darcha
irányából. Purnénál átkelek a folyón és Phuktal gompa felé indulok.
Az út jó ütemben kb. másfél óra. Amire a gompa melletti hídhoz
érek, megint találkozom a tegnapi belgiumi sráccal. A hídnál
kisgyerekek játszadoznak és sajtot árulnak. A maradék tíz perces
utat együtt teszem meg a belga turistával. A gompa lenyűgöző.
Talán a legszebb, amit valaha láttam. A hegy oldalára épült,
mint sok másik, de a hegy oldala teljesen függőleges, a tetején
pedig egy barlang található. Amikor bemegyek, egy igazi labirintust
találok belül. Lépcső fel, lépcső le, titokzatos folyosók, mellékjáratok
mindenfelé. Ebben a gompában is megfordult Körösi-Csoma annak
idején. Hamarosan megtalálom az ő tiszteletére emelt emléktáblát
is. A konyha úgy fest, mintha egy film díszlete lenne. speciális
kémény nélküli széles füstölőnyílása van, csupa korom a plafon,
de egyébként rendes és tiszta. A belga fickó meglepően jól tájékozott
Körösi-Csomával kapcsolatban, megemlíti, hogy látta a zanglai
kolostorban is az emléktábláját, sőt szívesen elküldi, hogy
meglegyen nekem is. Bár a kolostor látványa igencsak csábító,
sőt van egy turisták számára fenntartott vendégszobája is (40-50
rúpiáért) mégse maradok.
Háromnegyed kettőkor elindulok vissza Purne irányába, a hídhoz.
kicsit bosszant, hogy erre már jártam, folyton saját lábnyomomat
látom a porban. Cipőm talpa kezdi elengedni magát, le akar válni.
Remélem, Manaliig még kibírja, ott majd megjavíttatom. A purne-i
kempingben megint találkozom azzal a két franciával, akikkel
már két napja kerülgetjük egymást. Ők voltak azok, akiket még
Padumban láttam Botonddal, Emesével és Danival. Egy nagy csapat
amerikai túrázó is marháskodik az egyik büfé előtt. Ők egy szál
kis hátizsákkal túráznak, az összes holmiuk utánuk vagy előttük
jár néhány serpával és az öszvéreken. Egy New Yorki srác nagyon
megörül, amikor megtudja, hogy magyar vagyok: "hiszen nekem
otthon van egy magyar vizslám". Hát így ismernek minket
a nagyvilágban… Bedobok egy tésztalevest, majd fél ötkor elindulok
Teta felé.
A híd után egy harminc perces nagyon meredek emelkedő fogad,
de a szenvedések után lankásan ereszkedik le az út a völgyoldalon,
a patak völgyébe. Telis-tele van az ösvény Mani-fallal, buddhista-lámaista
imafallal, valamint sztupával amelyeket csak balról lehet mindig
megkerülni. Az itteni emberek lépten-nyomon találkoznak Istennel.
Nem félik, egyszerűen vele élnek, az ő közelségében töltik egész
életüket.
Az következő faluban látok egy-két sátrat, de még érzek magamban
erőt, és nem is nagyon akarok elvegyülni a többi túrázó között.
Megyek tovább Tetáig. Az itteni gompában is töltött valamennyi
időt Körösi-Csoma. A gompa alig nagyobb, mint egy egyszerű falusi
ház, nem is tartózkodik benne senki sem. Csak alkalmanként nyitják
ki.
Egy viszonylag vízszintes terepet találok, egy gabonacséplő
helyet, ahol az állatok körbe-körbe járkálnak a learatott zabon.
8-10 gyerek szemléli, ahogy gyorsan felverem a sátramat, de
még azt is végignézik, ahogy átöltözöm. Hosszas erőfeszítésbe
kerül, amíg rábírom őket, hogy menjenek haza, mert aludni egyedül
szeretnék.
Huszonhetedik nap,
július 31. péntek
Sikerül kibújnom a hálózsákból már fél hétkor. Gyorsan összepakolok,
de a sátor szokás szerint még nagyon sokáig csupa víz a harmattól.
Háromnegyed nyolckor már úton vagyok Kuru irányába. A faluban
rögtön ki lehet találni, hogy melyik a "Hotel", annak
az épületnek nincsenek télire összegyűjtögetett faágak és szárított
trágya a tetején. A kb. húsz évvel ezelőtt megindult turistainváziót
kihasználva néhány helyi jó pénzt keres egy ilyen "reggeliző-
és menedékhely" üzemeltetéséből. Látszik, hogy erre még
"nagyigényű" amerikai turisták is elvetődnek, mert
a ház mellett halomban áll a sok kiürített Coca Colás doboz.
Egyébként teát, kekszet és csapatit árulnak, 20-25 rúpiáért
még ott is alhat az ember a döngölt agyagos szobában, hogy ne
legyen kinn éjjelre a szabad ég alatt. Nyilván a család többi
tagja megmarad a hagyományos mezőgazdasági munkánál, de turistaidényben
ez a "vállalkozás" jól kiegészíti a család jövedelmét.
Még nem láttam egy faluban egyszerre két hotelt, csak Purnéban.
Biztos érzik, hogy kettő már nem élne meg. És nem is biztos,
hogy szívesen felhagynának a hagyományos földműveléssel, ami
- az önellátás és a kezdetleges árutermelés szintjén áll -,
a családok mindennapi betevőjét jelenti.
Teli gyomorral vágok neki a Shingo La felé vezető útnak. Amikor
elérek Tanze faluhoz, a gyerekek szokás szerint "bonbon-bonbon"
felkiáltásokkal fogadnak és már nyújtják is a kezüket. Nagyon
dühít ez a folytonos koldulás. Ezt is mi, hülye turisták neveltük
beléjük! Kargyak előtt a folyó egy látszólag nagy kanyart ír
le, ezért először használnom kell az iránytűt, hogy biztos legyek
az út irányában. Kargyakban eszem egy szokásos Maggi levest
és hozzá egy teát. A falu határában egy igazi sztúpa-erdő található
egy tucatnyi Mani-fallal. Innen már látni lehet a képeslapokról
is ismert Gumburanjon csúcsot. Annyira fenséges és lenyűgöző
látványt nyújt, hogy egyfolytában csak azt fotózom. Mögötte
már igazi hósapkába burkolózott hegyek láthatók, nem csak a
tetejük, hanem legalább a derekukig havasak. Ahogy a hegy felé
igyekszem egyfolytában valamilyen megmagyarázhatatlan idillikus
boldogság kerít hatalmába. Utoljára talán a Dél-Kínai karsztvidéken
éreztem ilyen felhőtlennek az életet. Mögöttem pár száz méterre
jakok legelésznek, előttem ez a furcsa alakú tű-hegy, a rét
valószínűtlenül zöld, és egy patakocska csordogál amerre csak
járok. 4500 méteres magasságban lehetek. Az egykor nyilvánvalóan
jégvájta völgyben kilométerekkel se előttem se mögöttem senkit,
de senkit nem látok. A mormoták, ezek a kedves kis állatok pedig
hátsó lábukra állnak és hangos sikításokkal üdvözölnek. Ilyesmi
lehetne a Paradicsom, valamilyen gyerekmesében. Már-már elképzelem,
ahogyan egy hindu szent kilép az egyik szikla mögül és megkér,
hogy vegyek részt én is a mitológiában. Vagy maga Buddha jön
ide?
Ahogy közeledek a Gumburanjon hegy felé, látom, hogy közvetlenül
előtte hatalmas vízesés-szerű patak, gleccserhordalék szakad
le a Kargyak folyóba. Hídnak, gázlónak még nyoma sincs. Legalább
félórát elvesztek azzal, hogy alkalmas átugróhelyet keresek.
Nem elég, hogy egy ágon már túl vagyok, legalább egy tucatnyin
kell megbirkóznom. Sajnos az egyiknél megcsúszom és bal lábam
térdig vizes lesz. De így legalább a bal bakancsomat már nem
sajnálom, "bátran" lépek vele a vízbe. Így most már
hamar átvergődöm a gleccserzuhatag olvadékvizén és most már
a szikla mellett folytatom az utat. Egy óra múlva érem el a
kis kőrakás-házakat, Lakongot. Rögtön kérek egy jó tojásrántottát
csapatival és leöntök hozzá vagy fél liter teát. Olasz hegymászókkal
beszélgetek, majd a metsző, hideg szélben, sötétben verem fel
a sátramat. Az éjszaka nem mondható hidegnek, de a pára már
megint belül csapódott le, mint mindig, ezért még jobban elázom.
Az esőköpenyemet próbálom a hálózsák köré tekerni. Ez kicsit
segít.
Huszonnyolcadik nap, augusztus 1.
péntek
Fél hétkor kikecmergek a rettentő vizes sátorból és a kősátorban
megismétlem a tegnap esti fogásokat. Nagy szél van, a Nap sugarai
a magas hegyek mögül még nem bújtak elő, a sátrat ezért csuromvizesen
csomagolom össze. Majd a déli pihenőkor fogom csak megszárítani.
A többi hágóhoz képest tényleg nem nagyon megerőltető a Shingo
La (5100 m). Egy idő után az ösvény egyszerűen rátér a gleccserre.
Roppant izgalmasnak találom, így a nyár közepén. Elhatározom,
hogy nem elégszem meg az 5100 méteres magassággal, és felkapaszkodom
a nyugati oldalon lévő hegy oldalára. Csodálatos gleccserformákat
találok, kárfülkék, gleccsertörmelék, moréna, - mint a nagykönyvben.
De a látvány is lenyűgöző Magam alatt látom 250-300 méterre
a hágót, és madártávlatból szemlélem meg a Himalája fővonulatát.
Minden csúcs csupa hó! Eddigi életem során ez a legmagasabb
pont, ahová saját erőből kapaszkodtam fel.
Visszaereszkedek a hágó magasságába és megpróbálom követni az
utat. Ez utóbbit sikerül hamar eltévesztenem, ugyanis az állandóan
mozgó kőzettörmeléken nem sok nyomot hagy az arra járó. Végül
is egy kiadós eltévedés után sikerül rálelnem a valódi ösvényre.
Kiderül, hogy az a "föld", amin eddig jártam, nem
más, mint egy 50-60 méter vastag gleccser. A végén le is tér
róla az út, hiszen egy 90 fokos meredek gleccserfallal szakad
le a gleccserpatakba. A gleccser tetejét vastagon kőzettörmelék
fedte. Ezután hol a gleccseren, hol a völgyoldalban vezet az
út. Nagyobb beszakadásoknál néha megmutatja magát a gleccserpatak
is. Nagyjából egy órán keresztül élvezem ezt a jégvilágot, majd
az út kietlen kőzettörmelék-síkságon vezet, az egyre szélesedő
folyó mellett. Csak este fél hét körül érek el a völgy torkolatához,
Zanskar Sumdo-hoz.
A híd csak a folyó közepéig visz, onnan mezítláb kell megtenni
nyolc tíz lépést a 2-3 °C hideg vízben. Már eddig is jól kifárasztottam
a lábaimat, most még ez a fagyos víz is! De menni kell. A túlparton
már vár a "szép ződ gyep" és valami vacsora.
Egy hamburgi sráccal dumálok, aki szintén egyedül barangol a
Himalájában, csak ő ellenkező irányból vágott neki ennek a távnak.
(Folytatás:
Utazás
Manaliba és Dehra Dunba )
Kiss-Csapó Gergely
utikalauz.hu 
