Kiss-Csapó
Gergely: Kasmír, Ladakh, Magas-Himalája - India - 1998. - 1-4.
2. Utazás Ladakhba
Tizenegyedik nap, július 15.
szerda
Nagyon korán felkeltett egy kisegér cincogása. Gyorsan összepakolok,
megreggelizek. A cseléd, Faruq, elkísér a buszhoz. Ahogy a buszállomás
felé sétálunk, megtudom, hogy vendéglátómat Rashidnak hívják.
Faruq tesz egy számomra már nem váratlan kísérletet, hogy baksist
kérjen a kíséretért. Rengeteg a koldus, a rokkant, vagy annak
látszó kéregető a buszok körül, ezért csak nagy nehezen tudok
neki adni valami aprót. Végül is 30 Rúpiával megúszom. A tömött
autóbuszban rajtam kívül csak két ausztrál srác és egy koreai
pár külföldi.
Amikor elindul a busz és egy óra múlva még mindig Srinagar utcáin
tekergünk, eszembe jut Móga János könyve 1980-ból. Minden kísértetiesen
ugyanúgy történik. (vö. MJ. Kalandozásaim Indiában) Amit ő még
nem említett, az a sok indiai kormánykatona. Sonamargnál megáll
a busz. Megrohamozzuk a teaházakat, a kifőzdéket. Ha nem látnám
ezt a rengeteg szemetet a házak körül, ha muskátlik is volnának
az ablakokban, akkor zavarbaejtő módon hasonlítana a táj egy
alpesi üdülőhelyre. Hatalmas fenyőfák láthatók a hegyoldalakon,
tőlük magasabbra pedig a margok, vagyis havasi rétek terülnek
el. A hegyek csúcsain pedig már helyenként meg-megcsillan a
hó is. Egy teaház teraszáról nézem ezt a csodálatos vidéket,
közben forró teát kortyolgatok.
A falut elhagyva viszont megáll a buszunk és az addigra egész
hosszúvá vált konvoj. Csak délután 2-kor nyitják meg azt az
utat, mely végül Kargilba vezet a Zodji La-n keresztül.
Szomszédommal beszélgetek, aki egy Uttar pradesh-i 23-25 év
körüli közgazdász főiskolás. Viszonylag jól beszél angolul ezért
a formaságokon kívül másról is tudunk beszélgetni. Már elég
nagy magasságban járhatunk, amikor a jobbra elterülő mély völgyben,
mintegy 1000 méterrel alattunk, valóságos zarándok-gyülekezetet
látunk. 
Tényleg
zarándokok, és az Amarnath barlanghoz jöttek, ami hindu vallásos
kegyhellyé vált a benne lévő furcsa alakú jégképződmény miatt.
(Egy nagy fallikus szimbólum, - mint többnyire a hindu vallásos
szimbólumok.)
A Zodji La felé nagyon veszélyes az út. Érthető, hogy miért
csak délután engedik át a forgalmat: délelőtt a Srinagarba menő
járműveké volt a pálya, de ha most valaki szemből jönne, akkor
egyszerűen nem férne el egymás mellett két busz. A kifagyás
okozta aprózódás miatt sok helyen még ez a vékonyka út is meg-megszűnik,
alig tudunk tovább araszolni. Az utat hetenként szinte újra
kell építeni a sok kőfolyás, hegyomlás miatt. Ezt persze az
indiai kormánykatonák végzik - ingyen. Mivel ez egy stratégiailag
nagyon fontos út - ez köti össze Ladakhot Srinagarral -, nem
engedik, hogy sokáig rongált állapotban legyen.
Az utasok közül egyre többen rosszul lesznek. Sokan egyszerűen
kihánynak az ablakon, de ezt senki sem veszi illetlenségnek,
s úgy tűnik, hogy még csak nem is tartják cikinek. Persze, ha
az út állapotát, a busz lengéscsillapítóit, a nagy tengerszint
feletti magasságot és a dieselfüst hatásait halmozzuk ez a tömeges
rosszullét érthető.
Hosszas erőlködés után buszunk felér a Zodji La-hoz. Hiába keresem
a tengerszint feletti magasságot jelző táblát, csak lábban adják
meg ezt az adatot; jöhet a számolgatás. Ráadásul a Zodji La
után az indiai hatóságok találtak egy pár méterrel magasabb
földrajzi pontot, és elnevezték India kapunak. Így a történelmi
hágó, amely az elmúlt évszázadokban az egyetlen összekötő karavánút
egyik legnevezetesebb pontja volt, mára elvesztette hírnevét
és jelentőségét. A hágó után megváltozik a táj jellege és az
időjárás. Egy "bifurkáló" gleccservölgy legtetején,
a "gleccsernyeregben" visz az út. [Ilyen kifejezés,
hogy "glaciális bifurkáció" tudomásom szerint nem
létezik.] A gleccser egyik fele még a Sindh folyóba olvad, a
másik viszont már a Draas-ba. A gleccser kifejezés túlzás: helyenként
firnhó látható magában a gleccservölgyben. A szikrázó napsütést
viszont felváltotta a szemerkélő ónos eső. 
Kiszállunk
a buszból, hiszen egy katonai ellenőrzőponthoz értünk. Furcsán
érzem magam rövidnadrágban és alig-összegombolt ingemben a téliessé
vált időben. A katonai ellenőrzőpontnál jókora táblát látni:
"Kapaszkodj meg! Előtted terül el a Ladakh-i völgy."
Ehhez hasonló figyelemfelkeltőnek szánt útjelző táblát még nagyon
sok helyen látok még a későbbiekben.
Alig hagyjuk el az előbbi katonai ellenőrző pontot, máris itt
a másik. Itt már fel is jegyzik adataimat, nem úgy, mint az
előzőnél. Valószínűleg túl sok külföldi tűnt el az utóbbi években
ezen a vidéken. Az első falu, ahol megállunk, Draas. A falu
határában állított tábla szerint "a második leghidegebb
hely a Földön". [Az első a szibériai Ojmjakon mínusz 78
oC-kal.] Most szó sincs ilyen hidegről, de azért a busz utasai
közül többen már felvették pulóverjeiket. Sajnos, nem tudtam
elolvasni a hidegrekordot a falu szélén.
A megszállt övezet határán
Utunk egyre közelebb visz ahhoz a határszakaszhoz, amelynek
a túloldalát 1962 óta már a pakisztániak ellenőrzik. Mindenfelé
ágyúkat látni. Kiszállunk a buszból, senki nem érti, miért is
álltunk meg. Szomszédom ismeri a helyet, megmutatja, hogy a
völgy túloldalán már Pakisztán van. Néha a túloldaliak át-átlőnek
Indiába. A katonaság immár 36 éve tétlenül szemléli az eseményeket;
a világ második legnagyobb létszámú de talán legrosszabbul felszerelt
hadserege nem tesz ez ellen semmit. Elavult ágyúikkal még csak
elrettentést sem képesek produkálni.
Túl nagy kockázat világosban nekivágni a következő 15 km-nek.
Szomszédom egy kashmiri napilapban meg is mutatja a legutóbbi
incidensről szóló cikket. A legnagyobb baj nem is az, hogy a
völgy túlsó fele már pakisztáni megszállás alatt áll, hanem
az, hogy ezt a területet vagy egy tucatnyi militáns terrorszervezet
tartja kézben. Meg kell várnunk a napnyugtát, de talán még a
Hold felkeltét is, és csak akkor folytathatjuk tovább az utat.
Arra várunk, hogy feljöjjön a Hold, mert akkor talán a túloldaliak
nem lőnek, hiszen ők muzulmánok és vallási jelképüket látva
az éjszakai égbolton talán, esetleg megtartóztatják magukat
a támadástól. De ebben senki sem olyan biztos.
Közben rendkívül unalmasan telik az idő. Napnyugtáig még csak-csak
olvasgatok a magammal hozott könyvekből, de sötétedés után már
zseblámpát sem szabad használni. A környéken tartózkodó indiai
kormánykatonák nagyon készségesek, körbekínálják az utasokat
az indiai "átlagétellel", csapatival és dállal. A
két ausztrál sráccal beszélgetek, ízlelgetve az ottani akcentust,
közben néha-néha hangosan röhögünk a számomra igen furcsa ausztrál
kiejtésen. Ezt sem szabad. Hátha meghallják a túloldalon… Nincs
mit tenni, beülök a helyemre és megpróbálok aludni.
Tizenkettedik nap, július 16. csütörtök
Három óra körül kelek fel arra, hogy a busz elindult fényszóró
és motor nélkül, a párnának használt polifoam matracom pedig
leesett a busz cseppet sem tiszta padlójára. Négykézlábra ereszkedve
próbálom megtalálni, de a sötétben csak összevissza tapogatok.
Ahogy buszunk lassan gurul lefelé Kargil irányába a "halál-szakaszon",
halk sustorgásra figyelek fel, az utasok többsége imádkozni
kezdett: ki-ki a saját istenéhez. Allah, Krisna, Jézus nevét
hallom az ülések felől.
Furcsa, cinikus és groteszk az emberi természet. Céllövöldében
vagyunk; hús-vér célpontként ülünk a buszban. A völgy szemközti
oldalán talán a Hezbollah emberei próbálják kivenni buszunk
sziluettjét a holdfényben, de én csak a elveszettnek hitt matracommal
foglalkozom, nehogy sáros, poros, vagy ami még ennél is rosszabb,
hányásos legyen.
Tíz-tizenkét kilométert tesz meg buszunk a teljes sötétségben,
így érkezünk meg a szellemvárosnak tűnő Kargilba. A városból,
magából semmit sem látunk. Hajnali fél négy van, a sofőr megkér
mindenkit, hogy ne menjen messze, fél ötkor indulunk tovább.
Kargil a legtöbb utazó számára csak egy olyan "egyéjszakás"
város. Nagyjából félúton fekszik Leh és Srinagar között, így
a buszok utasai kénytelenek itt tölteni egy éjszakát. Érdekes
módon három kultúra keveredik a városban: a várost síita muzulmánok
lakják, de kulturálisan már-már a buddhista területhez tartozik,
közben dard nyelven beszélnek az emberek. Ezt a nyelvet, az
alig két kilométerre lévő pakisztáni megszállt területen is
beszélik, de az ottaniak szunnita muzulmánok és a legkevésbé
sincs közük a buddhizmushoz. A várost ennek ellenére gyakran
éri bombatámadás. Elektromosságot pedig vagy fél éve nem kapnak.
Napfelkelte előtt már ismét úton vagyunk. Múlbekh az első falu,
amit érintünk. Itt csakúgy, mint Móga elbeszélésében, felszáll
néhány új utas. Sokszor érzem magam annak a bizonyos könyvnek
valamilyen "időben elcsúszott" szereplőjének.
A táj egészen megváltozott: káprázatos vörös színben pompázó
"vastagpados" sziklák hullottak alá valamikor a széles
talpú völgybe, mert alattuk porhanyósabb anyag található. Kicsit
marsbeli hangulata van a tájnak. A felkelő Nap még inkább vörösre
festi az egészet. Kár, hogy nem készítettem erről fényképet!
Míg
tegnap még környékezett valamiféle rosszullét, ma hál'Istennek,
semmi bajom sincs. Talán a rázós busz ártott meg (épp a hátsó
keréken kaptam helyet), de lehet, hogy a nagy magasság. Az is
lehet, hogy csak a folytonos nyaktekergetéstől, hogy minél többet
lássak. A délelőtt folyamán két hatalmas hágón mászunk át a
busszal: a Namika La-n és a Phatu La-n. Utána már az Indus völgyében
visz az út. Khalatse faluban állunk meg ebédelni. A táj egyre
változatlanabb, már-már azt mondanám, hogy érdektelenné kezd
válni. Látszik, hogy az éves csapadékérték nagyon kevés lehet;
szerintem, alig lehet több 200 mm-nél. A felszínformálást egyértelműen
a kifagyás és a nyári inszolációs aprózódás végzi. A folyóvízi
eróziónak csak alárendelt szerepe lehet. A májusi olvadáskor
lehet csak gyors leöblítésnek kitéve a felszín. Száraz, kietlen
kősivatagok és tőlük nem messze 5-6 ezer méter magas, hósapkába
bújt hegyek láthatók. A hegyek lábánál jellegzetes glaci-síkok,
(angol nyelvű földrajzos szakirodalomban pedimentek) alakultak
ki.
Az Indus mellett visz az út, folyással szembe megyünk. Egyre
több helyen tűnik fel katonai tábor, ellenőrző pont. Lépten-nyomon
eszünkbe juttatják, hogy stratégiailag milyen fontos helyen
járunk. Nyugatról a pakisztáni megszállt terület, keletről pedig
az ugyancsak megszállt, kínai terület határolja Ladakhot. A
katonai jelenlétnek nagy jelentősége van ezen a tájon. Egész
Indiát védi északról.
Leh
Délután három órakor érkezik buszunk Lehbe. Az első benyomások
mindig nagyon fontosak, mindig nagyon meghatározóak egy turista
számára. Hát, egy nagyon mocskos, szemetes, kis vacak téren
áll meg a busz. Azonnal elindulok északnak a Potala felé. Leh
északi részén találom meg első szállásomat, az Antilop vendégházat.
Szép kertje van, nagyon csendes helyen és közvetlenül a Potala
alatt fekszik, a város főutcájától öt percre. 150 rúpiát kér
egy kétágyas szobáért a tulaj, alkudni nem lehetett. "Keresek
is majd egy másik helyet holnap" - gondolom.
Leh méretét és fekvését - nagyon furcsa módon -, talán Selmecbányáéhoz
lehetne hasonlítani. Szemre egyforma nagyságúak, és mindkét
kisváros egy völgyben fekszik, bár Selmecbánya sokkal szűkebb
völgyben. Elindulok felfedezni a várost. Ahogy járkálok a főutcán,
lépten-nyomon fax- és telefonhivatalokba botlok. Írok is néhány
sort egy darab papírra, de áram híján nem tudom sehonnan sem
elküldeni. Srinagarhoz képest rengeteg a turista. Ott egy hét
alatt mindössze húsz turistát láttam, itt egy perc alatt jön
szembe az utcán ugyanennyi. Német pékségek, pizzériák, izgalmasnak
tűnő üzletek és gazdag kirakatok hívogatnak mindenütt. A ladakhi
emberek tekintetében nem látom azt a sunyiságot, mint sajnos
nagyon sok kasmíriéban. Nyíltabbaknak látszanak. Vagy talán
csak én akarom őket ilyennek látni? A bazárban nem akarják minden
áron rád sózni a vacakságokat. Rád bízzák a dolgot, megbíznak
benned. Nem azért kezdenek veled beszélgetni, hogy a végén üzletet
köss velük, hanem csak úgy, mint egy messziről jött emberrel.
A főutcán véletlenül összetalálkozom a buszon mellettem ülő
közgazdászhallgatóval; régi ismerősként örülünk meg egymásnak.
Miután elmeséli, hogy 450 rúpiáért alszik, elönti lelkemet a
büszkeség. Én csak a harmadát fizetem ennek!
Akármennyire is tetszik a város, nem akarom itt tölteni az egész
szünidőmet, vár a Zanskar-hegység meg a Magas-Himalája. A nagy
gyalogláshoz viszont szükségem lesz majd néhány fontos kellékre:
zseblámpára, acélbögrére. Ezeket mind meg is találom a lehi
bazárban. A zseblámpát rögtön használnom is kell, hiszen Lehben
sincs közvilágítás, az este beállta után teljes a sötétség az
utcákon.
Veszek néhány jakos képeslapot és azt is felfedezem, hogy hol
lehet kapni olcsó konzervet. A nagy túrát képes leszek tehát
megcsinálni, legalábbis ami a kosztot illeti. Találok egy francia
nyelvű geológiai leírást a környékről egy főleg fiatal világcsavargóknak
fenntartott hostelben. Azonnal kölcsön kérem és a lényeges oldalakról
xerox másolatot készíttetek. Felfedezem a Kangri Hotelt, amelyben
Móga töltötte lehi napjait tizennyolc évvel ezelőtt. Elhatározom,
hogy másnap reggel átköltözöm ide. Ötven rúpiával olcsóbb és
a belvárosban van.
Tizenharmadik nap, július 17. péntek
Azt hazudom a hotel tulajnak, hogy kirándulni megyek. Nem akartam
megsérteni azzal, hogy az árairól vitatkozom. Miközben a Kangri
Hotel felé tartok, eszembe jut, hogy bélyeget kéne vennem a
képeslapokra. sajnos beállok a sorba és negyven percet várok
arra, hogy feladhassam a néhány képeslapot. Elhatározom, hogy
ma végig látogatom Leh nevezetességeit. Először is egy helyieket
kiszolgáló sarki kifőzdében megreggelizek. Aztán a Potala következik.
A lehi potala
Szikrázó napsütésben indulok el a hegy felé. Lehangoló az út:
bűzlik a szeméthalomtól, a húgytól, a szartól. A potala is kiábrándítóan
rossz állapotban van. 
Küllemre talán a képeslapokról ismert
lhasszai potala kicsinyített mása, de belül csupa rom. Egy
12-13 éves novícius 10 rúpiáért beenged a potala belsejében
lévő "imádkozó-, vagy meditáló terembe". Ekkor rádöbbenek,
hogy a palotából semmi más nem látható. Megpróbálok a lezárt
és nagyon romos folyosókon távolabbi helyiséget is megközelíteni,
de semmi értelme, hisz minden csupa-csupa rom és szeméthalom.
Találkozom két besztercebányai szlovák sráccal, akikkel nagyon
jól elbeszélgetek. Megvárnak, amíg felmászom a hegytetőn lévő
várromhoz és a gompához. Tényleg nagyon szokatlan, hogy a legkisebb
hegymászás is milyen hatalmas megerőltetéssel jár. Bizony, még
nem gyalogoltam 3200 m magasságban, pláne nem szikrázó napsütésben.
Egykettőre leég a bőröm. 
A
hegytetőn található gompa igazán értelmesen tart nyitva a turisták
előtt: kora-hajnali fél hattól fél hétig, és késő este tíz óra
körül. A turisták így nem tudják zavarni a meditáló szerzeteseket.
A szlovák rácok este valamilyen bárba mennek, ahol sört is lehet
inni. Megbeszéljük, hogy talán ott akkor összefutunk még. Ebédelni
a kerthelyiséggel is rendelkező "német" étterembe
megyek. Valami spagettiszerű dolgot rendelek.
Délután a Sankar Gompához sétálok. A város északi határában
található, rövid gyaloglás után könnyű megtalálni. Útjelző tábla
nem mutatja az irányt, ezért először még túl is megyek rajta.
Elbeszélgetek
a szerzetesekkel, meg néhány turistával. A gompában éppen mandalát
készítenek már egy hete. Sikerül lefényképeznem három szerzetest
munka közben.
A fantáziátlan turisták, ha találkoznak egymással általában
azt kérdezik meg a másiktól, hogy "where are you from?".
Kicsit már unom a sablonos válaszokat, ezért elhessegetem a
kérdést és megkérem őket, hogy próbálják kitalálni az ábrázatom
alapján, hogy honnan jöhetek. Zavarba jönnek. Általában hollandnak,
és osztráknak néznek az esetek többségében. De volt már olyan
is, aki németnek, olasznak, izraelinek, vagy angolnak nézett.
Amerikai még nem voltam. Vajon miért nem? Én általában - jaj,
de büszke is vagyok magamra (!) -, elképesztően rohadt módon
meg szoktam mondani, hogy ő, vagyis a másik honnan is érkezett.
Egy angol csávóról még azt is kiderítettem, hogy valahonnan
London környékéről jött. Rettenetes londoni kiejtése alapján
ez persze nem volt nehéz.
A Sankar Gompa után felmászom a Csangszpához. Ezt a hatalmas
sztupát 1985-ben építtette egy japán zen buddhista milliomos.
A hegyek mögé lebukó Nap csodálatosan világítja meg a várost.
A hegyek árnyéka egyre hosszabbá válik, míg végül eléri a völgy
túlsó oldalát is. Ötszázharminc lépcsőfok vezet le a városba
a Csangszpától. Egy vendégház előtt összehaverkodom egy San
Francisco-i rendezővel, Steve-vel. Író-filmrendező, tíz éve
Bangkokban él. Peter Ustinovval forgatott legutóbb. Unalmas
hónapjaiban a világot járja. Olyan negyven-valahány éves lehet,
és nem érzi jól magát a saját bőrében. Jól lehordom, hogy csak
ne panaszkodjon itt nekem, hiszen bérelt kocsival jött Delhiből
és ebben a nem túl olcsónak mondható panzióban fogja múlatni
napjait. Klassz egy élete van. Csodálkozik, hogy tanár létemre
ilyen nyári barangolásra adtam a fejemet. Közben mangó dzsúszt
szopogatunk. Kicseréljük névjegykártyáinkat. Majd szeptemberben
talán e-mail-ben folytatjuk a beszélgetést.
Lassan visszamegyek a Kangli Hotelbe. Bejelentkezem, hiszen
délelőtt ezt még nem tettem meg, aztán esti programként beülök
egy bárba. Nyolc alkoholfokos sört kérek, "Godfather"-t.
Meleg, fülledt a bár, a sör rögtön a fejembe száll. Ahhoz képest,
hogy állítólag ez az egyetlen alkoholt is árusító hely Lehben,
nem nagyon látok külföldieket. Szép lassan megírom a mai napot
a naplóba, aztán a sötét utcán tekeregve visszamegyek a szállodába.
Az Indus-völgy gompái
Tizennegyedik nap, július 18. szombat
Reggel hat órakor kelek fel és kitalálom, hogy toronyiránt megyek
a buszpályaudvarra. Sajnos ez az ötletem hosszas kerülőbe és
majdnem a busz lekésésébe került. Sikerült elcsípnem a Karuba
induló kisbuszt. A busz férőhelyeinek a száma hivatalosan olyan
16-18 volna, de a későbbiekben kiderül, hogy ezt képesek jóval
túlszárnyalni. Talán még a Guinness rekordok könyvébe is bekerülhetnének,
ahogy negyvennél is többen másznak fel egy-egy megállónál. Ezek
a megállók azt jelentik, hogy ahol éppen megáll a busz, vagyis
majd 200-300 méterenként. Olyan is gyakran megtörténik, hogy
a sofőr éppen hármasba tenné a sebességet, és akkor vesz észre
valakit az úton, de nagyon türelmesen megint lelassít és felveszi.
Nem nekünk európaiaknak találták ki ezt az életstílust. Amire
az 50 km-re lévő faluba, Karuba érünk, van már 10 óra is. Vészjóslóan
hosszú és folyamatosan emelkedő út áll előttem egy hatalmas
kövekkel teleszórt hordalékkúpon. Mielőtt azonban nekivágnék
a távnak, beülök egy faluvégi sátorkocsmába. A tulaj fel akart
vágni, azt írta ki a nejlonnal fedett kalyibára, hogy "Hostel".
Miután megiszom két teát, nekivágok az 5 km-es útnak. A Nap
sem tűz komolyan, a lejtő sem túl meredek, de mégsem érzem magam
kitűnő állapotban, mert talán a nagy magasság és a száraz levegő
miatt azonnal kiszárad az orrom és a légutam. Nagyon viszket
belülről az orrom, aztán állandóan folyik. Mikor felérek a falu
határába, akkor veszem észre, hogy az előttem indulókat mind
behoztam. Éhesen és nagyon megszomjazva ülök be egy másik étkezdébe.
Valamilyen tésztalevest és mangólevet kérek. Végre megint egy
olyan országban járok, ahol nagyon olcsó a mangólé, alig 40
Ft-ért kapok két decit. (Pedig mennyire környezetszennyező Tetrapack…)
A "legnagyobb és leggazdagabb gompa a Felső-Indus vidékén",
ahogy a Lonely Planet írja, a Hemis Gompa. Még a falu felett
van kicsit. A főbejáratnál ácsorog néhány szerzetes, ők a jegyszedők.
Húsz rúpiáért beengedik a látogatót. Móga leírására hagyatkozva
elég jól kiismerem magam a termekben. Csak ez a sok turista
ne lenne itt! Általában dzsippel érkeznek Lehből és úgy viselkednek,
mintha otthon lennének. Berontanak a nagy gompába, videokamerájukkal
és reflektoraikkal odapofátlankodnak a meditáló szerzetesekhez
és elkészítik "életük legbravúrosabb 
lámaportréját".
Húsz centiről. A gompa udvara kb. akkora lehet, mint egy futball-kispálya.
Minden márciusban misztériumjátékokat tartanak itt, a környék
összes lámája idejön, és napokig táncolnak, forognak, áll a
bál; nem ritka, hogy néhányan transzba esnek, és a szellemekkel
találkoznak. Most ez az udvar majdnem kihalt, csak az a húsz-harminc
turista ténfereg be a gompába, ki a gompából.
Ha az ember el akarja kerülni a sok turistát és egy kis nyugalomra
vágyik, akkor jól teszi, ha nem megy a Hemis Gompába. Tovább
is megyek egy kis ösvényen, amely hamarosan egyre meredekebbé
válik és a Gotsang (Kocsang) Gompához visz. Egy egészen idilli
nyárfaligeten patakcsobogást hallgatva jutok el az út feléig.
Egy sztupacsoport mellett elhaladva az út nagyon meredekké válik
és egy frissen épített betonlépcsőbe torkollik. Ez a lépcső
visz fel egy kisebb gompához, melyet alig 10 szerzetes lakik.
A környező hegyoldalak meggyűrt rétegei (rétegdiszkordanciái)
lenyűgöző látványt nyújtanak. Diszlokált rétegek, V-alakban
egymásra halmozódott tömegek váltogatják egymást mindenfelé.
Maga a Gotsang Gompa igen picike, egyik imaterme pedig egy barlangban
helyezkedik el. A szerzetesek nagyon barátságosak, ketten is
megpróbálnak körbevezetni a néhány házból álló gompában. Körösi-Csomáról
faggatom őket. Az egyiknek felrémlik valami, mintha már hallott
volna róla…
Visszafelé
sem könnyebb az út, a Hemis Gompához. Állandóan viszket az orrom
belülről, sehogy sem akar elmúlni. Kifogyott vízkészletemet
az út mellett lévő forrásból pótlom. (Lehet, hogy fertőzött,
de biztos nem halok majd szomjan… - gondolom magamban. Különben
sem ez az első eset, hogy Indiában vizet iszom.) Találkozom
egy középkorú emberrel, meg egy kis lámával. Ők is vizet hoznak
a forrásból. Három szamár segít nekik felvinni a sok tartályt
Gotsanghoz.
Visszatérve a Hemis Gompához mindenekelőtt megpróbálom kideríteni,
hogy miként fogom eltölteni az éjszakát. Beülök egy kifőzdébe,
ahol megint csak tésztát eszem. Az étterem kertjét néhányan
kempingnek is használhatják, és nagyon olcsón, ötven rúpiáért
én is ott alhatok. Ami viszont ebben megakadályoz, az egyre
áthatóbban érezhető pottyantónak a szaga. Akkor már inkább visszamegyek
a hegyoldalba és ott alszom valamilyen kövön. Egy ír lánnyal
beszélgetek, Sheilával, aki a buddhizmust jött tanulmányozni
a Hemis Gompába és benn alszik egy szerzetesi vendég-cellában.
Azt tanácsolja, hogy próbáljam megbeszélni az egyik szerzetessel,
hogy engedjen engem is a gompában aludni.
A főlámát kérdezem meg és tényleg nagyon szívesen felajánlja,
hogy maradhatok, részéről semmi akadálya. Hatvan év körüli,
nagyon kedves bácsi a láma. Felmegyek a cellába, me0gmutatja
a helyemet. Miközben írok, ő folyamatosan mormolgatva meditál.
A cella berendezése nagyon egyszerű ahhoz képest, hogy ez a
főláma cellája. Egyetlen ágy van csak benne, a többi fekhely
a földön található, leterített szőnyegek, jakszőrpokrócok, párnák.
Egy könyvszekrény és négy-öt asztalka van még a cellában; nem
lehetnek magasabbak 30-40 centinél, inkább sámlinak néznénk
őket. Ha törökülésben (bocsánat itt inkább lótuszülésnek hívhatják)
ülünk mellé, akkor viszont éppen kényelmes magasságúak.
Hirtelen
trombita, dob és cintányérok zenéje töri meg a csendet. Azt
gondoltam először, hogy valami esti meditációra szólító jel,
aztán kiderül, hogy a szerzetesrend legfőbb főlámája látogat
ide, és ő érkezett meg. Minden évben egyszer végigjárja a rendjébe
tartozó kolostorokat. Hát ezt jól kifogtam! Kíséretével jön
még vagy 100-150 zarándok is!
A zene nagyon tetszett! Leginkább olyan szférákon túli szabálytalan
lüktetésre hasonlított, pedig csak négy-öt hangot játszottak
húsz percen keresztül. Volt néhány magas hangú trombita, egy-két
sokkal mélyebb kürthöz hasonló hangszer, egy dob és pár cintányér.
Sötétedéskor megint behúzódok a cellába. A lámával két másik
szerzetes beszélget. Beszélgetésükből csak annyit veszek ki,
hogy a két szerzetes folyton helyeslően vág a főláma szavába:
"Az", vagyis kas = igen.
Tizenötödik nap, július 19. vasárnap
Már hajnalban felébredek a főláma meditációjára, halkan duruzsol
valamilyen imát. Legalábbis az én európai fülemnek úgy tűnik.
Hatkor felkelt egy szerzetes, teát hoz és figyelmeztet, hogy
sietnem kell, mert a buszom nemsokára indul. Kimegyek a budira,
de penetráns szagot áraszt. Benn az épületben, a lakószinten
építettek egy pottyantót, amely által egy földszinten lévő szobában
gyűlik össze az ürülék. Egy mintegy 20 × 50 cm-es lyukon kell
lepottyantani az alsóbb szintre, ahol az ember akarva-akaratlanul
szembesül az előző több száz ember termékével. Amikor megkérdezem
az öreg lámát, hogy "támogathatom-e a gompát 50 rúpiával",
elmosolyodik és megjegyzi, hogy a gompa nem szorul támogatásra,
de ő szívesen elfogadja. Úgy tűnik, hogy a mi Kelet-európai
virágnyelvünk errefelé ismeretlen, nem restellnek nyíltak lenni.
A
busz tényleg már a faluban vár és szép lassan telik meg az utasokkal.
Egy tegnapihoz hasonló kisbusz, mintegy 18-20 férőhelyes; nemsokára
egy csapat fiatal buddhista szerzetes novícius száll fel. Mindegyik
hangosan mormolja a meditációt. Hamar többszólamú dallam kerekedik
ki ebből a duruzsolásból, de a busz indulásakor a sofőr berakja
a rettenetes indie-pop-ot. Kezdődhet a verseny, ki a hangosabb,
melyikük a kitartóbb. Stakne Gompáig nem egészen negyed óra
alatt jutott el a kisbusz. 5 rúpiát fizettem. Leszállok, leveszem
a csomagtartóról a hátizsákomat és átballagok az Indus hídján.
Stakne Gompa egy mintegy 50-80 méteres magaslaton található.
Érkezésemkor még mindenki alszik, csak egy szerzetes csoszog
ki a cellából, hogy vizet adjon a Buddha szobroknak. Húsz rúpiáért
szépen körbevezet az egész gompában, még a tetőre is kimászunk,
ahonnan igazi marsbéli táj látható, csak az Indus jelzi, hogy
ez mégis a Föld. A távolban alig kivehetően látszik a szomszédos
gompa, Mangtro sziluettje. Az a következő úti célom.
Még
alig múlt reggel nyolc óra, amikor elindulok Staknéből. Utam
eleinte egy aszfaltúton vezet, de az hamar elkanyarodik az általam
elképzelt iránytól. Felkapaszkodom egy hordalékkúpra (elluvium),
ahol a szinte minden irányból, ezernyi ágból folydogáló patakot
kerülgetem órákon keresztül. Rettentő erőfeszítések közepette
bukdácsolok a gompa irányába. Ekkor találkozom az első jakkal,
aki tudomást sem véve halad el mellettem. Nagyon éhesen és kimerülten
érkezem a kolostor melletti faluba, ahol kiderül, hogy semmilyen
bolt sincs, se étterem, se egy árva útszéli hostel, semmi. Jobb
híján hasmenés elleni cukros-ásványport oldok fel egy pohár
vízben és csak ez után merek nekivágni a még 100-150 méterrel
a falu felett magasodó, fellegvár benyomását keltő 
Mangtro
Gompába. (Mangtro szó szerint "nagy igyekezetet" jelent
ladaki nyelven.)
Négy szerzetes ül unatkozva a gompa oldalában, lábukat a mélybe
lógatják. Ők szánnak meg némi keksszel és teával. Azt hiszem,
hogy megmentették az életemet.
Maga a gompa meglehetősen átlagos benyomást kelt, habár ez a
környékbeli gompák között az egyedüli Sakya rend-béli, vagyis
a "vörös süvegeseké". Általában a Geluk-Pa "sárga
süveges" szerzetesek gompái gyakoribbak errefelé. A nyári
"állagmegóvó" munkálatok folynak a gompa udvarán.
Két helybéli paraszt szitálja a betonnak való sódert, száll
a por mindenfelé. 
Nem
tudok bemenni az összes terembe, de a kilátás talán kárpótol:
innen látható az Indus völgy többi gompája, a Stakne, ahol reggel
voltam, messze, az Indus túlpartján lévő Tikze Gompa, és a távolban
még a Shey Gompát is sejteni lehet. A környező hegyek törmeléktakarója
pedig bizony több napot is megérne, hogy csak velük foglalkozzam.
Egyszer csak jön egy láma és körbevezet az egész kolostoron.
Végre nem csak imatermeket látok, (ahol a bakancsomat le kell
venni és zokniban csúszkálom végig a termeket), hanem könyvtárat,
mintegy 250-300 kötet buddhista imakönyvvel. Bemegyünk a márciusi
misztériumjátékok maszkjait rejtő raktárba is. Ezt búzaszemekkel
szórták tele mintegy fél méter vastagságban. Van a gompának
egy kitömött jakja is. Szegényke eléggé lestrapált állapotban
volt. A tavaszi misztériumjátékok idején a lámák szinte teljes
transzba kergetik magukat táncolás közben.
Összeszedem
erőmet, megkeresem szememmel az utat és elindulok - természetesen
toronyiránt az út felé. Mintegy két és fél órás gyaloglás következik,
déli napsütésben, döglesztő melegben. A kavicsos törmelékkúpon
elég hamar elérem az aszfalt utat. Mindössze 3 dl víz maradt
a flaskámban. Az Indus hídig ki kell bírnom, ott biztos lesz
majd valami bolt. Nem tudom, miért vagyok ennyire optimista…
Egy szerzetes ül az aszfaltút közepén, pihen. Tőle tudom meg,
hogy nem tudok egyenesen Tikze Gompához jutni, mert egyszerűen
nincs híd az Induson, csak a Shey Gompánál van egy. Az van messzebb.
Ahogy
közeledek az Indushoz egyre-másra látok az út mentén "mintagazdaságokat",
amelyeket az indiai kormány pénzén tartanak fenn, megpróbálkozván
a "korszerű" földhasznosítással. Az Indus melletti
árterületen az átlagos parasztember mindenhol vályogot vet.
Nyilván jó hőszigetelő tulajdonsága miatt kedvelik jobban, mint
a követ.
A hídon átérve tényleg meg is látok egy kis élelmiszerboltot,
ahol teletömöm magamat csokival, üdítővel, és - dőzsölést tartok
-, kólával. Shey Gompa irányába éppen jön egy busz.
Egy 12 méter magasságú aranyozott Buddha szobor fogad, de rajta
kívül nem sok újdonságot látok. Itt már igazán sok a turista,
hiszen csak 17 km-re van Lehtől. Tikze Gompához már nem megyek
el, "majd legközelebb".
Elég fáradtan érkezem vissza a Kangla Hotelbe, ahol még megvan
a két napja otthagyott szobám, bár közben sok turista érkezett.
Ezúttal lepedőt is kapok.
Egy átlag középiskola Lehben
Tizenhatodik nap, július 20. hétfő
A mai napot a teljes semmittevésnek szentelem. Itt purnyadok
ebben a turistákkal egyre inkább teletömött városban. Napról
napra egyre melegebb van. A hoteltulajdonos megemelte az árakat.
Már 120 rúpiát kell fizetnem a tegnapelőtti 100 helyett. Hát
az sem valami elviselhetetlen összeg! Mosni viszont nem szabad,
takarékoskodni kell az ivóvízzel, errefelé drága a víz. Mosodába
kell vinnem a szennyesemet. Elindulok, megreggelizem egy sarki
teaivóban, majd elbandukolok a Morva Misszió Iskolájába, ahol
már Móga is járt 1980-ban. Sajnos vakáció van az iskolában,
csak jövő héten kezdődik a tanítás. Elmegyek a postára, megint
végigállom a negyven perces sort, majd a néhány utcával odébb
található környezetvédelmi klub által működtetett bio-üzletet.
Túlnyomásos forralt vizet és natúr baracklevet árulnak. Nagyon
ésszerűen úgy gondolják, hogy a magas hágókon ideszállított
ásványvíz - szállítás közben - csak "szennyezi" a
környezetet, hiszen a kamionok rengeteg dízelolajat égetnek
el útjuk során. A környékbeli kristálytiszta források és gleccserek
vizét ajánlják inkább, miután magas nyomáson felforralták. A
túlnyomásos edények azért kellenek, mert a víz 3500 m magasságban
csak 80°C-on forr, ez nem lenne elegendő a fertőtlenítéshez.
A környékbeli gazdák kajszibarack terméséből pedig igazán finom,
tartósítószer nélküli baracklevet készítenek, amit igazán olcsón,
poharanként mindössze 5 rúpiáért osztogatnak.
A városban egyre jobban érezni, hogy határozottan több lett
a turista. Közülük is döntő fölényben vannak az izraeli turisták.
Akárhol ülök le, mindenhol csak velük találkozom. Fiatalok,
általában frissen szereltek le az izraeli hadseregből, és keresik
az olcsó kalandokat, ugyanakkor hozzám képest, pláne a helyiekhez
képest nagyon sok a pénzük. Jellegzetes típusuk az, amelyik
Delhiben motort vásárolt 5-600$-ért és azzal járja be az egész
országot. Nagyon praktikusnak tűnik e módszer, de amikor a meredek
utcákon egymás után robognak el az ötvenes években még Angliában
is gyártott Royal Enfield chopper-motorjaikkal jókora füstöt
és port hagyva maguk mögött, akkor inkább a fenébe kívánnám
őket. Jellemző még rájuk, hogy későbbi utam során csak és kizárólag
városban láttam őket és egyfolytában "buliznak". Motorjuktól
egy percre sem válnának meg, még a szomszéd házig is motorral
mennek.
Máskülönben is zsúfoltabbnak érzem a várost, mint két nappal
ezelőtt. Franciaországban kitört a vakáció. Ennyi "divat-nonkonformistát",
"poszt-hippit" csak nagyon kevés helyen láttam. Nem
nagyon állhatom őket… Gyakorlatilag divatbemutatót tartanak
a szűk főutcán és öltözetükhöz képest igencsak gazdagok. Végül
a sok turista és a meleg elől egy nagyon mocskos, de helyi teázóba
térek be és írogatok egy kicsit.
Délután lesétálok a város reptérhez közel fekvő végénél található
fiúgimnáziumba, hogy láthassak egy helyi földrajz, vagy történelem
órát. A tanári kar és az igazgató nagyon szívélyesen fogad,
szinte kuriózumként bánnak velem. Egy idő után már azt érzem,
hogy én bizony érdekesebb vagyok számukra, mint ők nekem. Mesélnem
kell Magyarországról, az európai életformáról, az árakról, a
fizetésekről, a magyar oktatási rendszerről, a 89-es politikai
változásokról, a magyar lányokról, mindenről. Szegény földrajz
szakos "kolléga" nem tudta, hogy hol van Magyarország.
Horvátországról ugyan hallott, mert a Labdarúgó Világbajnokságon
még a németeket is megverték, de nem találta a falra akasztott
hatalmas világtérképen. Amikor megmutattam neki, azt hitte,
hogy ugratom, "amit mutatsz, az nem Horvátország, hanem
Jugoszlávia" - nevetett. Sajnos földrajzórát aznap már
nem tartottak az iskolában. De legnagyobb megdöbbenésemre kiderült,
hogy a történelemtanítás egyáltalán nem létezik a ladakhi állami
gimnáziumokban. Angol nyelven tanulják a tantárgyak többségét,
de idegen nyelvként még a kashmiri is kötelező. Saját anyanyelvüket
a gimnáziumban egyáltalán nem használják! Jammu és Kashmir állam
egyszerűen nem gondoskodik a ladakhi nyelv életbentartásáról
a középiskolákban! A helyi gyerekek nem is használhatják a későbbiekben
sem anyanyelvüket, hiszen egyetemre legfeljebb Srinagarba mehetnek,
ahol a tanítás nyelve szintén angol és kashmiri.
Az iskolalátogatás után bemegyek a nem messze található buszpályaudvarra,
ami inkább egy városszéli szeméttelepre emlékeztet, és megérdeklődöm,
hogy indulnak-e buszok Lamayuruba. Sajnos ilyen járat nincsen.
Kargilig kötelező megvenni a jegyet, máskülönben nem mehetek.
Addig 145 rúpiába kerül. Viszont Lamayuru csak az út felénél
van. Egyébként reggel 5.30-kor indul a busz. Veszek két mangót,
visszamegyek a szállodába és tervezgetem a nagy túrám utáni
további útvonalat. Ha sikerül is átjutnom 14-16 nap alatt a
Zanskar-hegységen és a Magas-Himaláján, még mindig volna több
mint két hetem Indiában, azt viszonylag értelmesen kellene eltöltenem,
hogy minél többet lássak. Ezt a rutinosabbak persze, már otthon
előre kitalálják, de én szeretem a rögtönzéseket.
Fél ötkor beülök a Környezetvédelmi Központ kultúrtermébe, ahol
egy Ladakhról szóló propagandafilmet vetítenek. A film az 1980-as
évek óta bekövetkezett társadalmi és környezeti változásokról
szól. 60-80 ember nézi a filmet, a film után elég sokat maradunk
és beszélgetni kezdünk a filmről. "Az elmúlt húsz évben
Ladakhra rászakadt a globalizáció" - foglalhatnánk össze
egy mondatban a beszélgetésünk értelmét, de úgy érzem, hogy
ennél többről van szó. Egy ősi, érintetlen kultúra változik
meg, bomlik szét a szemünk előtt és ebbe mi is besegítünk, akik
itt vagyunk. A helyiek azt gondolják, hogy a mi kultúránk, az
európai, az amerikai fogyasztói világ a követendő modell, hiszen
mi jelentjük nekik a gazdagságot, a "munka nélküli gazdagságot".
Helena Norberg-Hodge, aki már több mint tíz éve él a ladakhiak
között írta meg a film alapgondolatát adó könyvet, "Ancient
Future" címmel. Azonnal meg is veszem a könyvet.
Lesétálok a víz-baracklé árushoz, és két svájci sráccal beszélgetek,
majd véletlenül megint összeakadok a bangkoki amerikaival, Steve-vel,
akivel már a vetítésen is összefutottam. Az egyik svájci srác
már másfél éve van Indiában. A buddhizmus iránt érdeklődik,
havi 150-200$-ból él, közben kórházakban és szociális gondozókban
próbál önkéntesként segíteni. Elvisz egy tibeti menekült néni
és a fia, Tenzin által fenntartott kifőzdébe, ahol helyiek is
vannak. A néni kitűnő fogásokat készít.
Készülődés a "nagy gyaloglásra"
Tizenhetedik nap, július 21. kedd
Megreggelizem, utána egy hirdetőtáblán felfigyelek egy fecnire,
hogy valaki megosztaná taxiját Lamayuruba. Elmegyek a megadott
címre, ahol egy egész csinos lány fogad és elmeséli a részleteket.
Az időpont még jó volna nekem is, de az árat nagyon drágállom.
A taxi összesen 1400 rúpiába kerül… Semmiképpen sem fogadhatom
el az ajánlatot, inkább busszal megyek. A buszpályaudvaron viszont
csak délután 5-kor nyit ki a pénztár.
Fel alá járkálok a városban, azzal az ijesztő érzéssel, hogy
most még a civilizáció biztonságos terepén vagyok, de ki tudja,
hogy hol leszek már holnap ilyenkor. Tartok a hosszú hegymászástól…
hamar rádöbbenek, hogy jóformán már mindent láttam Lehben, csak
a városi könyvtárat hagytam ki. Valahol könyvtárnak is kell
lennie! Egy eldugott mellékutcában bukkanok rá. Unalmas óráimat
elűzendő beülök olvasgatni az elmúlt hét napilap termését olvasgatom
át.
Könyvtár után végigjárom az összes élelmiszerboltot, hogy milyen
konzerveket árulnak. Végül 370 rúpiáért veszek 8-10 konzervet.
Paradicsomos tonhal, löncshús, darált kukorica, levespor, keksz,
tejpor. A következő két hétben ez lesz a kosztom. Több egyszerűen
nem fér el 35 literes hátizsákomban.
A buszpályaudvaron kiderítem, hogy a sofőr is árul jegyet, természetesen
saját zsebre dolgozik. Nála "megvehetem" a jegyemet
csak Lamayuruig. Egy siralmas papírfecnire írja fel nevemet,
valamint azt, hogy 100 rúpiát átvett tőlem. Nem is tudom, hogy
miért vagyok ilyen naiv, miért bízom meg benne. Ha betartja
az ígéretét, akkor mindketten jól járunk. De ha nem?
Este utolsó vacsoraként beülök a kerthelyiséggel is rendelkező,
főleg turisták által látogatott "German Bakery"-be.
(Se nem német, se nem pékség…) Megkóstolom a jaksajtot, amit
Nepálból hozat a tulajdonos, amikor itt is volna a közelben!
Este a vaksötét szállodai szobámban pakolok. Esténként csak
a legritkább esetekben van villany Ladakhban, nehézkes a város
áramellátása. Hátizsákomba szinte egy hajszál se férne már bele,
annyira telepakoltam.
(Folytatás: Gyalogszerrel
a Zanszkar-hegységben )
Kiss-Csapó Gergely
A
szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) - E-mail:
szerkeszto
utikalauz.hu
Tiéd az oldal, magadnak építed!
Ugrás
a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>
Ugrás
az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >>
Útitárskereső
- ha üres helyed van >>
©
BTSz Bt 1997-2007.